Ó, bárcsak tanulnánk valamit a vámos szerénységéből! Nem is tudja magáról, hogy szerény, csak azzal van tisztában, hogy ő „nem méltó…”

Istenhez méri magát – és ezzel a mércével mérve rá kell jönnie, hogy mennyire apró és esendő. Nem a világhoz és nem másokhoz, a mindenkori „többiekhez” hasonlítja magát. Talán tudja, hogy minden ilyen mérce hamis, szubjektív, és főleg villámgyorsan változó. Csak becsapná magát… A vámos szerénységének titka épp az, hogy mindenkinél merészebb: meri magát a Mindenható mértékével és léptékével mérni.

Hát, ezért írtam, hogy bárcsak tanulnánk valamit a vámos szerénységéből… Ez a világ már nem az Isten mértékével mér. Annál sokkal gyávább. Bárcsak szerényebbek lennének a politikusok, akik mindig mindent jobban tudnak! Náluk mostanság nyomokban sem lelhető fel a szerénység; talán úgy gondolják, azt a luxust nem engedhetik meg maguknak. „Hangosnak kell lenni: halk emberre senki nem fog szavazni”.

Bárcsak szerényebbek lennének a színészek, akik a képernyőn naponta ott vannak – a véleményformálók! Lehet, akkor tanulnának tőlük a rajongóik valami olyasmit is, ami három percnél tovább megmarad.

Bárcsak szerényebbek lennének az egyházi személyek, akik úgy hiszik, mindig mindenre van válasz, s az a válasz ráadásul, természetesen az ő zsebükben van…

Bárcsak szerényebbek lennének azok, akik elöl vannak, akiket sokan látnak és hallanak, akiktől tömegek függnek!

Mert ez azt jelentené, hogy újra az Isten mértékével mérünk. Most, félek, úgy vagyunk tanácstalanok, mint „Laci bácsi” balladájában: „Ki a betyár? Ki a szent? / Magyarhonban ki a szent, / Ha a Mérték tönkrement, / senki, semmi  meg nem ment.”

Bárcsak szerényebbek lennénk, halkabbak és láthatatlanabbak! Bárcsak lennénk olyan bátrak, hogy merünk „hátul megállni…”

Fotó: pixabay