XXV.

Hiányoznak a gólyák. Föltekintek az üres fészekre, amikor áthaladok egy falun, s kicsit megkörnyékez a szomorúság. Elmentek… Hol járhatnak most? Mi lehet velük? Odaértek-e már vajon? És: visszatérnek majd? Ugye, visszajönnek újra, tavasszal?

Persze, ez a fajta mélabú tele van kedves emlékkel is. Amikor még itt voltak, mindig mosolyogtam – ha máshogy nem, hát magamban -, amikor mocorgást pillantottam meg a fészekben. Olyan jó volt látni, hogy van ott fenn élet. Szaporodó, gyarapodó, erősödő élet. Élet a magasban, élet, ami messziről jött. Élet, ami mégis itt talált párra és élet, ami a mi örömünkre is van.

A Jóisten talán nem haragszik meg, ha azt mondom, kicsit olyanok ezek a gólyák nekem, mint Ő…

Lehet rájuk számítani. Régebben legkésőbb Szent György hozta őket, mostanság ugyan korábban jönnek, de ha már erőlködik a napsütés, az ember valahogy reménykedve néz fölfelé: egyfajta különös várakozással. Éppen úgy, ahogy mi tesszük a saját lila adventünkben.

Egyedül jönnek, legalábbis itt mindig magányosak az elején. Aztán… Megtalálják a helyüket és a párjukat. Ők a fészket, Isten Fia az istállót meg az ügyeletes Józsefeket, Máriákat.

Amikor itt vannak, amíg köztünk vannak, valahogy hidat alkotnak. Összekötnek bennünket egy „más” világgal. Titokzatos Afrika? Távoli, meleg vidék? Homályosan létező mennyország?

Ezek a gólyák… Itt is vannak – ott is vannak. S bár utaznak, szállnak, mintha egyszerre mindenhová tartoznának. Önző módon szeretném hinni, hogy hozzánk is. Hogy hozzám is…

Törékenyek és erősek. Állandó veszélyben vannak itt közöttünk. „Csattant valami, sziszegett valami, és a szép öreg gólyának fájdalmasan megütötte valami a szárnyát. – Fene egye meg, elhibáztam ezt a dögnagy állatot – mondta valaki. – Húzz még egyet oda! Újra az a csattanás, újra a sörétek sziszegése. – Kár a patronért. Ennyi volt az egész. Két ember – két fiatal ember – ment haza vadászatból, és csak úgy próbaképpen rálődöztek a gólyákra, melyek a fiaiknak vitték az ennivalót. – De azért kapott a büdös – mondta megint az egyik –, láttad, megbillent.” (Fekete István: Kele) Szépek, fenségesek – célpontjai az emberi gonoszságnak és butaságnak. „Ekkor összegyűltek a főpapok és a nép vénei Kajafás főpap palotájában, és elhatározták, hogy Jézust csellel elfogják, és megölik.” (Mt 26,3-4)

Ámha kell, mégis oda tudnak csapni.„Kurri megmozdult, hogy egy utolsó hatalmas rúgással végezzen ellenfelével, de ezt a mozdulatot már nem fejezhette be. A kalapács levágott, mint a villám, de abban a pillanatban a kalapács már fel is volt húzva. Nem, erre a készenlétre már nem is volt szükség… A kakas kinyújtózkodott, kicsit verdesett a szárnyával, rúgott is kettőt-hármat, azután már nem is csinált mást ebben a földi életben.” (Fekete István: Kele) Rugdalózik a Sátán, azt hiszi és híreszteli, hogy még a Napot is ő ébreszti… Aztán egycser csak megtörik a hatalma egy keresztfán és lezuhan örökre…

Jön a Szent Király és elviszi őket. István ünnepe táján már aggódva pislogok fölfelé: ugyan, mikor? Bár sosem láttam még, ahogy egy gólya elindul a nagy útra, le merném fogadni, hogy semmi különös nincs benne. Csap párat a szárnyával, biztatja az apróbbakat is, elrugaszkodik, aztán… huss! Mintha csak ide indulna, a rétre, a mindennapos békavadászatra. Mi meg… Mi emberek, ha elmegyünk 5 napra szabadságra, előtte 6 napig pakolunk, szervezkedünk, telefonálunk, helyet foglalunk. „Azt mondom ezért nektek: Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök! Nem több az élet az eledelnél s a test a ruhánál? Nézzétek az ég madarait! Nem vetnek, nem aratnak, csűrbe sem gyűjtenek – mennyei Atyátok táplálja őket.”

Kár, hogy üresek most a fészkek.

De ugye, Te még itt vagy velünk?

Fotó: pixabay