XVII.
Hátország
Egy élsportolóval beszélgettek a rádióban a minap. A riporter hangjából őszinte érdeklődés és pici hitetlenkedés is kihallatszott, amikor megkérdezte, igaz-e, hogy a sokszoros bajnok mindig, minden aranyérmét elajándékozza, s csak az ezüstöket és a bronzokat hagyja meg. Az igenlő válasz után természetesen a magyarázatra is kíváncsi volt: most már velem együtt.
S a fiatalember elmesélte, miért teszi ezt. Elmondta, hogy tudja jól: minden sikerét másoknak köszönheti. Mindig vannak a háttérben olyanok, akik a jelenlétükkel, a biztatásukkal, vagy egyszerűen csak azzal, hogy csendesen teszik a dolgukat, lehetővé teszik a számára, hogy ő edzhessen, utazhasson, fejlődhessen, és mint sportoló, eredményeket érhessen el. Valójában nekik köszönhet mindent.
Ők azok, akik áldozatot hoznak azért, hogy ő nyerhessen. Rokonok, családtagok, a stáb szinte jelentéktelennek tűnő tagjai, akik módszeresen és szorgalmasan dolgoznak mellette és mögötte. Ő pedig minden arany után kiválaszt egyet közülük, és neki ajándékozza az érmet.
Mélyen elgondolkoztatott ennek a sportembernek a példája. Óriási bölcsesség és alázat szorult bele. Hiszen ezek a „háttéremberek” mindnyájunk életében ott voltak és biztos, hogy most is ott vannak valahol! Szülők, nagyszülők, házastársak, szomszédok, kollégák, alkalmazottak… Rokonok és szimpatizánsok, támogatók, vagy csak velünk együtt örülők… Hallgatag, láthatatlan emberek, akik nem ágaskodnak elismerésért és nem könyöklik oda magukat az első sorba. Nem szerepelnek a közös fényképeken és nem nyújtják a markukat minden fizetésemelésnél. Talán nem is sejtjük, mi mindent köszönhetünk nekik.
Jó lenne néha megállni – gondolatban (majd ténylegesen is) megkeresni ezeket az embereket. Hálát adni értük, aztán hálát adni nekik. Törni egy picit a saját „aranyérmeinkből”. Biztosan örülnének. És nekünk sem ártana…
Fotó: pixabay