XV.

Villonnak van egy verse, az a címe, hogy „Apró képek balladája”. Az első három versszak mindegyike nyolc sorból áll, s abból hét mindig egyformán kezdődik: „Tudom…”. 

Elmondja, felsorolja a költő, mennyi mindent tud: az életről („Tudom, mi tejben a légy, tudom, ruha teszi az embert“), a természetről („tudom, mely gyümölcs, merre termett, tudom mely fán mily gyanta serked“),a társadalmi rendről („tudom, ki gazda, ki cseléd,“), vagy akár a tiltottabb dolgokról is („tudom, pénz szava szép beszéd, tudom, hol mérik a szerelmet“) Összesen huszonegyszer beszél hát arról, amit tud. A záró sor az egyetlen a versszakban, ami eltér. Ebben mindig elismeri a végén: „csak azt nem tudom, ki vagyok.“

Nos, nagyjából ennyi: ez a büszke emberi tudás. Pedig ez még csak a 15. század! Még nincs internet, még nem a Google-t tekintik Mindentudónak, hanem az Istent, még nem osztanak egymásnak Nobel-díjat a nagy felfedezésekért és nem érzi úgy a döntő többség, hogy neki joga van nyilvánosan okoskodnia olyan dolgokban is, amikről valójában halvány fogalma sincs. Csak véleménye… De az nagyon! S már akkoriban hét „tudom“ jut egy beismerésre: „csak azt nem tudom, ki vagyok.“ Ma talán sokkal rosszabb ez az arány. Ez a félreértett „tudásalapú társadalom…“

Pedig ez az alap. A valódi fundamentum. Amíg azt sem tudom, ki vagyok, amíg ezzel a kérdéssel nem foglalkozom tényleg kiváncsian és igényesen, addig csak szurkálom a ködöt. Addig csak hangoskodom. Addig, az, hogy mit gondolok és mit akarok, csak – bocsánat: – nagyképű, üres duma…

S mindez nem pusztán önismeret. Jóval többről van itt szó, mint holmi pszichológiai módszerekről. Az, hogy ki vagyok, azt jelenti, el tudom magam helyezni egy koordináta-rendszerben: egy nálam nagyságrendekkel nagyobb egészben, s ezzel egyúttal el is ismerem, hogy ennek én sem alkotója, sem középpontja nem vagyok. Csak innen érdemes továbbmenni…

Fotó: pixabay