Kommentelők

Nap mint nap szembesülünk azzal, hogy a közösségi oldalakon egy-egy témát milyen indulatosan kommentálnak némelyek. A hozzászólások nem mentesek a durva, olykor trágár megjegyzésektől. Kétkezi munkás vagy egyetemi tanár – itt ebben, úgy tűnik, nincs különbség. Névvel, arccal vállalják sokan bárdolatlan megnyilvánulásaikat.

A legtöbb indulatot talán a politikai témájú tartalmak váltják ki. Az elmúlt napokban, a köztársaságielnök-választást megelőzően volt bőven mit „élvezni” a közösségi oldalakon. Többen is közzétették, kire szavaznak. És akkor jöttek sorra a vélemények. Rögtön világossá vált, ki melyik „oldalon” áll. Zajlott az adok-kapok, mindenki mondta a magáét, általában elítélve a másikat. És ebben sincs különbség a kommentelők között. Vagdalkoznak, legtöbbször érvek nélkül.

Jó lenne tudatosítani: a rendszerváltozás több mint három évtizede lezajlott. Az oly sokat emlegetett szabadság (szabadosság?) éveit éljük. Engedjük meg, fogadjuk el, hogy valaki másképp lát, máshogy ítél meg bizonyos dolgokat. Más az elképzelése a világról, eltérő az értékrendje a miénktől.

Persze fájhat, ha családtagjaink, barátaink, hozzánk közel álló emberek nem osztják nézeteinket, de ez nem jogosít fel senkit arra, hogy közönséges módon, ország-világ előtt leszedje róluk a keresztvizet. Tudok több olyan esetről is, amikor valakit úgy megbántott durva hozzászólásával rokona, ismerőse, hogy az illetők még hónapokkal később is fájó szívvel emlegették. Szemtől szembe nyilván nem mondtak volna ilyeneket a hozzászólók.

Nem ártana megfontolni, mi az, amit közzéteszünk. Vállaljuk-e ezzel annak kockázatát, hogy kapunk majd hideget-meleget. Ha pedig másnak a posztját olvassuk, akkor ne forró fejjel, első felindulásunkban szóljunk hozzá a témához. Saját magunkról állítunk ki szegénységi bizonyítványt, ha ordenáré módon nyilvánulunk meg.

Fotó: pixabay