Farkasszemet néztem a kajmánnal. Két dolog jutott eszembe. Egyrészt, hogy a „kajmánszemet nézni” sokkal találóbb kifejezés lenne. Mert ez a krokodilok családjába tartozó hüllő szerintem órákon át képes mereven meredni. Másrészt egy Netflixen látott természetfilm ugrott be, ahol a gepárd levadászta kajmánunk egy méretesebb rokonát. Szóval én néztem a kajmánt, ő meg ki tudja, mit nézett. Talán az egyetlen nyulat a sok éhes hüllő között. Lehet, azt találgatta: bárki hívta is meg a tapsifülest vacsorára, jól tette.

Nos, lehettek páran, akik meginvitálták az ott jártamkor még békésen falatozó nyulat. Ott volt például egy monstrum, a zöld anakonda. Kifejlett állapotban elérheti a tizenkét métert, hozzá negyed tonnát is nyomhat. Természetben huszonöt évig él el, fogságban annak a duplája sem ritka. A víz, vizes közeg a természetes élőhelye. Ahogyan már különböző kalandfilmekben ábrázolták, nem a harapása veszélyes. Ez a kígyófajta szorítással öl, mivel képes pillanatok alatt összeroppantani az áldozatát.

Aztán ott volt Melichar (micsoda nevet találtak neki!), a tigrispiton. Gondozója könnyedén kapta a nyakába. Hát persze, mert Melichar még csak kölyök a maga 175 centijével és 7-8 kilójával. Felnőttként már nehezebb lesz vele ez a mutatvány, lévén nyolc méteres a kifejlett példány. Kisebb emlősökkel táplálkozik, egyik kedvenc étele a patkány. Emiatt hirtelen szimpatikus lett, valahogy mégsem tudnám elképzelni, hogy rágcsálóirtás címszó alatt vele találkozzam a csőrendszerben. Nincs méregfoga, de harapása mégis veszélyes. Ha elkapja az ember kezét, nem ereszti: tépi a bőrt és a húst. Gondozója elárul egy fogást: támadás esetén alkoholt kell önteni a fejére. Melichar nem bírja a piát: inkább enged.

Egy másik gondozó nyakában szintén piton, az albínó. Halvány tojássárga színe igazán különlegessé teszi. Szereti, ha simogatják, csak ne a fejét. Arra kimondottan allergiás. Mint megtudtam, abból látszik, ha dühös, hogy levegőbuborékokat fúj.

Hogy kik voltak még a partin? Vagyis a hüllő- és gyíkkiállításon, ami nagyon sok érdeklődőt vonzott a komáromi Matica Slovenská székházba. Nos, volt még rácsos piton meg gabonasikló. Közönséges óriáskígyó és szivárványos boa. Kaliforniai korallkígyó, amit kannibálkígyónak is neveznek, mert felfalja kisebb fajtársait.

Aztán ott voltak a gyíkok. Szudáni páncélosgyík, szakállas agáma meg a kaméleon és a gekkó. Volt skorpió, kétfajta madárpók, százlábú és afrikai csiga. De nem hiányozhatott a közönséges, de annál ijesztőbbnek tetsző varangy sem. Egy faforgáccsal teli dobozban pedig laboratóriumi egerek tartottak éppen gyülekezőt, talán parfümmintákról diskuráltak.

„Megsimogatod a kígyómat?”

– kérdezte az egyik gondozó a kislánytól, aki hatalmas szemeket meresztett a sziszegő, tekergőző állatra. Talán akarta is, talán nem. Mindenesetre hiábavaló volt a biztatás, a gyanú, hogy talán itt a soha vissza nem térő alkalom, mert a kígyónak el kellett fogadnia, hogy a kislány cirógatása megmarad Buksi kutyának vagy Mirtill cicának.

De mi lett a nyúllal?

fotó: a szerző