Mi mindannyian, itt élő magyarok, beleszülettünk a kisebbségi sorsba, megtanultunk együtt élni vele. Nem mindenkinek okozott ez gondot, volt, aki gyorsan beolvadt a többségi nemzetbe, társat sem magyart választott, így gyermekei oktatási nyelve is a szlovák lett.

Valljuk be, ha a lelkiismeretével és a fel-fel kapaszkodó nemzeti érzelemmel megalkuszik az ember, így könnyebb dolga van egy kicsit. És ez nem ítélkezés. A többség azonban másként gondolkodott, fontos volt az anyanyelv, az iskola és a magyar kultúra. Belépett a Csemadokba, részt vett a kulturális eseményeken, szavalóversenyek, hagyományőrző fesztiválok- egyszóval mindent magragadott, hogy magyarságát megőrizze. 

Aztán jött a rendszerváltozás, és már pártjaink is lettek. Nem is egy. Hogy kinek melyik felelt meg, megint csak lelkiismereti kérdés, egyik sem volt jobb vagy rosszabb a másiknál, és azok sem, akik valamelyikbe beléptek, vagy arra szavaztak. A gond akkor kezdődött, mikor bekerült a közbeszédbe, hogy csak az a magyar, aki xy pártra szavaz. Ez gyalázat, és tulajdonképpen egyfajta belső, egymás ellen irányuló kollektív bűnösség kimondása. 

Sokan vannak/vagyunk, akik nem hiszünk ebben, mert tudjuk, hogy mit tettünk le a nemzet asztalára azokkal ellentétben, akik csak a funkciókért és az anyagi haszonért álltak sorba. Persze a legnagyobb csaták után, bár életkorukból kifolyólag már 25 évvel ezelőtt is harcolhattak volna, azonban csak néhány éve bukkantak fel. De még mindig vannak köztünk sokan, akik tiszta lélekkel hiszik, hogy akkor tettek meg a magyarságért mindent, ha hűségesen, évtizedekig ugyanarra pártra szavaznak. 

Gyakran elmondják, hogy valami nem jó, beférkőztek a kalandorok, változtatni kéne, de mégiscsak, no! Ezek a becsületes, sok áldozatot hozó emberek egyszer majd, amikor visszatekintenek a mögöttük hagyott évtizedekre, nagyot fognak csalódni. Amit ők a nemzet érdekének gondoltak, az feltörekvő emberek kicsinyes célja volt csupán. Amikor azt hitték, hogy a magyarságért dolgoznak, saját pecsenyéjüket sütögető megélhetési politikusok zsebét tömték. 

Olvasni kellene a klasszikusokat, sokat, többet! Ebben az esetben Jókai Mór: A kiskirályok című regényét ajánlom. Vajon hány Tanussy Decebál van közöttünk?

Fotó: pixabay