„Pár nap múlva betöltöm a negyvenet, úgyhogy egy-két év múlva, ha esetleg elcsapna egy troli, már legalább azt a frázist kihagyhatják rólam az újságokban, hogy tragikusan fiatalon hunyt el” – mutatta be közönségének önmagát Simon Márton költő, műfordító, a slam poetry kiemelkedő alakja.

Az Egressy Béni Városi Művelődési Központ jóvoltából folytatódott a Szépírók Társasága által szervezett Irodalmi est, házigazdája Czinki Ferenc volt. Simon Márton azt is elárulta, hogy feleségével épp babát várnak, egy televíziós műsorból merítve az ötletet énekelnek az anyuka pocakjában lévő picurnak. A költő többször is visszatért a korához, mintha nem igazán lenne kibékülve vele, pedig férfiaknál a negyvenes évek minősülnek a legjobbnak, legtermékenyebbnek. Arról nem is beszélve, hogy Simon Márton sokkal fiatalabbnak látszik a koránál, pedig most nem televíziós felvételre vagy színházi előadásra hívták, tehát semmilyen korrekciós sminket nem viselt.

„Húszéves koromban azt képzeltem magamról, hogy mindenható vagyok. Most meg berekedek, alig bírok beszélni, majd megfulladok a köhögéstől egy felolvasáson”

– válaszolta egy kérdésre, mely a költővé válás elméletét boncolgatta. Majd előkerült a torokseprő cukorka, amolyan igazi színpadi kellékként: ha már van, süljön el! Azért húszévesen nemcsak álmodott a világmegváltásról, hanem gazdagon ontotta magából a költeményeket, elnyerve a Mozgó Világ folyóirat nívódíját.

„Első kötetemmel – Dalok a magasföldszintről – öt éven át házaltam, szinte mindegyik kiadóhoz elküldtem, és eleinte bizony hozzá kellett szoknom, hogy csak elutasítást kapok, ha egyáltalán válaszolnak. Ez az öt év hosszabbnak, keményebbnek bizonyult, mint az utána következő tizenöt!”

– emlékezett vissza Simon. A díj azonban meghozta számára azt a sikert, amit remélt: elkezdtek írni róla, így bekerült a köztudatba, a művészeti körforgásba.

„Igazából annak sokkal jobban örülnék, ha rendesen megfizetnék az írókat, költőket, akiknek így nem kéne a Magyar Írószövetség székházának pincéjében iszapbirkózni különféle díjakért”

– humorizált a költő, de tréfás hangvétele mögött keserű igazság húzódott meg. Második kötetéről (Polaroidok) korábban azt nyilatkozta, nagyon jó érzés számára, hogy ez pont az ő könyve, majd hozzátette, mázlija is volt vele. Történt ugyanis, hogy akkor indult egy új kiadó, akik nyitottak voltak minden őrültségre, így Simon Márton írására is. Hogy miért őrültség?

„Számozott mondatok vannak benne. Mintha valamilyen leltár lenne. Semmilyen klasszikus versforma nem jelenik meg. Máskor, máshol, más kiadó a másodperc törtrésze alatt rúgott volna ki az ajtón, de akkor és ott felragyogott a szerencsecsillagom. Megkajálták, megvették, mondván, hogy újító szellemiségű, pont olyan, amit keresnek. Kiadták, és ezután önálló életre kelt a mű: szinte nem volt olyan közösségi médium, ahol valamilyen formában ne jelentették volna meg az olvasók”

– nosztalgiázott Simon Márton, felfedve, hogy ebből a műből később színházi adaptáció is készült. Harmadik könyve a Rókák esküvője címet kapta, és „japán esztétikai stílusban” kívánta megírni, mintegy emléket állítva háromhetes tartózkodásának a távol-keleti országban. A négy kötet közül talán ez a legnehezebben követhető, ismerte be a költő. Hozzátette azonban, hogy búvópatak módjára időről időre felbukkan egy komoly rajongótábor, akik imádják ezt a kötetet.

„Mindig kell nekem valami, amiről azt érezhetem, hogy még nem értem vagy nőttem fel igazán hozzá. Valami, amiért úgy őszintén, hamisítatlanul, megjátszás nélkül lelkesedhetem”

– árult el magából egy titkot Simon Márton, majd, hogy lazítson önbemutató szavai árján, hamarosan megjelenő ötödik kötetéből csemegézve felolvasta egy-két művét, a közönség legnagyobb örömére.

fotó: a szerző