A neve Victor Preiss, a Scotland Yard már másfél éve keresi buzgón, de hiába. Mondakör keletkezett körülötte, ő volt London alvilágának koronázatlan királya.

Sok mindent suttognak róla a gyéren világított piszkos csapszékekben a Temze keleti partján. Azt, hogy nincsen zár, mely ellen tudna neki állni, mert kulcsai felnyitják a legfurfangosabban összetett zárakat is. Ha betörésálló páncélszekrényt lát, Victor csak lekezelően mosolyog. A homályban könnyen eligazodik, és a riasztócsengőket megszimatolja, akár a vizsla a vadat. Hidegvére mesébe illő, és a hangját mesterien el tudja változtatni.

Egy ellenzéki újság azt írta róla, hogy barátai vannak a rendőrségen.

Csakhogy Peterson ezredes, a bűnügyi osztályon azt mondogatta, hogy még a nyár folyamán lefüleli, és amit Peterson ezredes megfogad, azt meg is tartja, azt tudták róla.

Erre a fogadásra gondolt kalappal a fején egy férfi, aki halk szitkokat mormogott. De gyors elhatározású ember, és most hirtelen körülnézett a homályos villanegyedben.

Nem volt már fiatal, de bámulatos ügyességgel vetette át magát az alacsony kerítésen. A következő percben már a sötét lakatlan ház előtt állt.

Kicsit gúnyosan mosolygott, amikor botjának elefántcsont fogójával beverte az ablak üvegét.

Azt hitte, senki sem hallotta a csörömpölést, holott fölkeltette egy hölgy érdeklődését, akiről azt beszélték, hogy nagyon sokszor lehet vele találkozni fegyházakban.

A betörő bedugta a kezét az ablak nyílásán, megfogta a reteszt, és visszalökte. Azután felvonta az ablakot, és átlopakodott rajta. Egy sötétruhás hölgy jóindulattal nézte a feltárt ablakszárnyat.

Amikor a férfi az előszobában az íróasztalnál állt, és ujján forgatott egy kulcsköteget összefogó kis láncán egy női hang szólt rá:

– Úgy vélem, hogy majd osztozunk, monsieur!

A tetten ért hátra nézett és megpillantott egy lilaruhás hölgyet.

– Abból ugyan nem lesz semmi, galambom! – vigyorgott rá.

– De, – szólt a hölgy – legyen esze! Csak szórakozni jöttem ugyan át ide Londonba, de amikor láttam, hogy ebbe a házba megy látogatóba, követtem, hogy a kellemest összekössem a hasznossal.

A férfi figyelmesen nézte.

– Ön Párizsból jön – állapította meg. – Azt a nevet kapta: a „lila Georgette”, és a betörés Champot el Fils boltjában az ön műve, csakúgy, mint a szélhámosság Erskinecheekjével.

A hölgy egy lépést hátrált.

– Ön meghökkent.

A fura ember elismerően bólintott.

– Az az ember, akitől mindezt tudom, – mondta – a readingi fegyházban ül, neve Charly Haist.

– Charly Haist! – ismételte keserűen a lila Georgette. – Szegény fiút valami Peterson ezredes csípte el. Intettek, hogy óvakodjam ettől az embertől. De ki kell önnek fejeznem elismerésemet, tiszta munkát végzett. Az olyan magafajta ember előtt egy ház sincs biztonságban. 

– Ugyan, kérem, – szerénykedett a megdicsért, – a botommal vertem be az ablakot, csak úgy zúgott. Igazi kontármunka. És zseblámpám sincsen, csak öngyújtóm. Nem vagyok mester tolvaj. Az ilyen betörőből, amilyen én vagyok, tizenhárom megy tucatra.

Georgette hitetlenül mosolygott.

– Nagyon szeretném megnézni, milyen ez a tabernákulum itt belülről, – jelentette ki hirtelen.

– Ott legföljebb, ha unalmas írásokat talál – figyelmeztette az ismeretlen. – De ha úgy tetszik… mindig van egy ideillő kulcsom, – mosolygott rá. – Ez itt, ez jó lesz. De legyen óvatos, fogadok bármibe, hogy ez alatt a szőnyeg alatt vezet a riasztócsengő zsinórja.

Georgette hálával hátralökte a szőnyeget. A ragyogó padlón vékony drótocska kígyózott. Kulcs nyomásától kattant a zár, és a tabernákulum kinyílt. De a zsákmány csupán értéktelen aktacsomó volt.

– Ön mindent tud – szólt a francia nő – kulcsai kinyitnak mindent zárat, és megszimatolja a riasztócsengőt, mint a vizsla a vadat. Sejtem, hogy ön ki. – Ridegen elfordult. – De hol találni pénzt ebben a házban?

– Itt az első szobában ugyan nem, – mondta a férfi, – és a hálóban sem. Ott sincsen divatos rejtekhely. A fürdőszoba… erről lehetne csevegni. Jöjjön! – Kinyitott egy ajtót és eltűnt a sötétben.

– Vigyázzon! – szólt rá Georgette.  – Még belebotlik egy bútordarabba.

De az ismeretlen végigment a sötét helységeken, és baj nélkül eljutott a fürdőszobába.

– A gázkályha mögött látok egy víznyomó szabályozót, olyan, mintha nem volna igazi.

Georgette reszketett izgalmában, forgatott egyet a fogón, erre félretolódott egy csempe, mögötte egy kis üreg lett látható, melyben egy kis páncélszekrény volt.

– Ekkor megszólalt a másik szobában a telefon. Georgette összerezzent, de a cimbora nyugodtan felvette a kagylót.

– Igen, itthon vagyok, – mondta arcátlanul egy álmos ember személytelen hangján. – Nem, öregem, nem lehet. Dög fáradt vagyok. Jobb, ha holnap reggel keres fel. Igen, ebben maradunk. Good night!

– Mester! – szólt Georgette. – Hidegvére határtalan és a hangját is megtévesztően tudja elváltoztatni. Azt hiszem, tudom, hogy ön ki. De bizony, önnek meg a Scotland Yardtól se kell tartani, legföljebb, ha Pineiro kapitánytól, vagy Peterson ezredestől.

– Oh! – nevetett a cimbora – a Scotland Yardon igazán otthon érzem magam. Pineiro kapitánytól meg nincsen mit tartanom. Éppen tegnap gomboltam le róla kártyán, pókerben egy húsz fontot. És Peterson ezredes meg éppen nem nyúl hozzám egy újjal sem. Egy iskola padját koptattuk.

– Önnek, barátai vannak a Scotland Yardon? – kiáltott fel Georgette, rekedten az izgalomtól! — Vallja be: ön Victor Preiss személyesen!

– Röstellem, hogy csalódást okozok önnek asszonyom, – mosolygott rá az ismeretlen – de ennek a rejtélynek ez az egyszerű magyarázata: feleségem a két lányommal vidékre utazott és én egyedül maradtam Londonban. Az imént jöttem rá, hogy a kulcsaimat az íróasztalomon hagytam és így nem volt mást tennem, hogy bejussak a házunkba: be kellett másznom a konyhaablakon… De Victor Preiss nem vagyok, hanem esküvel fogadom, hogy elcsípem ezt a fickót, mielőtt ez a nyár véget ért, mert a nevem Peterson ezredes…

Száraz Pál

Fotó: pixabay