Január végén Dunaszerdahelyre látogattak a Bánfalvy Stúdió színészei, hogy bemutassák Ray Cooney Funny Money – Rossz pénz nem vész el című vígjátékát, ráadásul két este is teltház előtt. A történet egyik főszereplője, a Császár Gabriellát alakító Varga Izabella interjút adott lapunknak a darab kapcsán. 

Mióta játszik a Bánfalvy Stúdióval? Hogyan keresztezték egymást az útjaik?

Ez az első közös munkám a Bánfalvy Stúdióval.  A férjem, Lendvai Zoltán színházi rendező, pont előző évben rendezte ezt a darabot Szatmárnémetiben. Ültem a nézőtéren, és irgalmatlanul irigy voltam. (nevet)  Az fogalmazódott meg bennem, hogy nagyon szeretnék játszani benne. Hatalmas siker volt, de ez nem csoda: a Funny Money Ray Cooney legjobb vígjátékai közé tartozik. Pár hétre rá csörgött a telefonom, Horváth Csaba rendező keresett, hogy megkérdezze, eljátszanám-e a női főszerepet, én pedig nem hittem a fülemnek. Olyan volt, mintha meghallgattatott volna a vágyam, és természetesen igent mondtam. Tavaly júliusban bemutattuk Pécsett, és aztán októbertől kezdtük újra játszani.

Hisz abban, hogy nincsenek véletlenek? 

Ez most eléggé egybecsengett, és viszonylag rövid időn belül történt, úgyhogy cseppet sem tűnt véletlennek. Már régóta kerülgetjük egymást, és most jött el az ideje, hogy együtt dolgozzunk. 

Meséljen Császár Gabrielláról. Milyen ő? Mennyire tudott ezzel a szereppel azonosulni? 

Lubickolok a szerepemben. Császár Gabriella karaktere lehetőséget ad arra, hogy megmutassam a komikai oldalamat.  A történet szerint vacsorára várjuk a barátainkat, a férjem születésnapját szeretnénk megünnepelni. Ehhez képest felborul minden, mert hazafelé tartva véletlenül elcseréli az aktatáskáját a metrón. Gabi soha nem iszik alkoholt, de kétségbeesésében a darab első tíz perce után elkezdi konyakkal mérsékelni a feszültségét… A karakter kidolgozása számomra nagyon-nagyon vicces feladat volt.

10 éves koromtól vagyok a pályán, akkortól vezettem az Újvidéki Televízió magyar nyelvű gyermekműsorát, egészen 20 éves koromig, amikor már az Újvidéki Színházban is játszottam vendégként. Az elmúlt 40 év alatt a rendezők mindig drámai szerepekben képzeltek el engem, ezért nehéz karaktereket kaptam, és ez volt természetes számomra. Kicsit viccesen úgy mondanám, hogy régóta vágytam arra, hogy ne szipogjanak a nézők, amikor kijövök meghajolni, és ne annak örüljenek, hogy túléltem a darabot.

A vígjátékoknál történik egy egészen elképesztő kölcsönhatás, amikor nevetnek a nézők, hullámzik a nézőtér, az ember pedig már menet közben érzi, hogy hömpölyög fel a színpadra valami nagyon pozitív erő a színpadra. Eddig a nézőknek nem volt alkalmuk megismerni az én vicces oldalamat, így ezzel is meglepetést tudok okozni.  Szeretjük nagyon a darabot, mindenki elemében van, igazi kihívás számunkra, hogy ne essünk ki a szerepünkből. Ha nagyon őszinte akarok lenni, azért néha előfordul, hogy hirtelen hátat kell fordítanunk a nézőknek. Ezek azok a pillanatok, amikor mi is röhögünk, csak nem szabad, hogy lássák, hogy ránk is hatással van egy-egy kolléga.

A darab színészgárdája rendkívül színes. Olyan zseniális színészek játszanak Ön mellett, mint Tihanyi-Tóth Csaba, Hujber Ferenc, Gyebnár Csekka, Kondákor Zsófi, Harmath Imre, Kárász Zénó vagy Ganxsta Zolee. Milyenek a közös utazások, és az együtt töltött idő a színfalak mögött?

Egy biztos, a csapat elképesztő egyéniségekből áll. Unatkozni nem lehet! Ha nem szöveget mondunk össze, akkor nagy beszélgetések folynak, vagy Zolee DJ-t játszik. Nagyon jó a hangulat, nem csak a színpadon, hanem út közben is jól érezzük magunkat.

A történetben az ön férje 2 millió eurót lel az elcserélt táskában. A valóságban Ön mit tenne, ha ennyi pénzt találna? 

Pont olyan lennék, mint akit játszom is a darabban, aki azonnal visszavinné a BKK talált tárgyak osztályára és leadná a pénzt. Nem tudnék együtt élni talált 2 millió euróval, ez biztos. Nyilván más lenne a helyzet, ha legálisan jutnék hozzá. Akkor azt hiszem, hogy egy világkörüli útra indulnék a családommal: körbejárnánk a bakancslistámon szereplő összes helyet, és persze az övéiket is.

Milyen helyek lennének ezek?

Biztos, hogy megcsodálnánk Japánban a cseresznyevirágzást, lenne búvárkodás a Karib-tengeren, valamilyen jó kis jazz koncert egy amerikai füstös lyukban, és megnéznénk az északi fényt is. Nálunk mindenki nagyon szeret utazni, úgyhogy jobbnál jobb ötletek közül válogathatnánk…

Ön vajdasági származású. Milyen érzés, mikor olyan helyen játszik, ahol szintén él magyar kisebbség? 

Sokszor jártam Szlovákiában, most végre Dunaszerdahely is sorra került. Óriási élmény, és szerintem ez valamiféle különös, semmihez sem hasonlítható közösségi érzés, ami melengeti az ember szívét: amikor odajönnek előadás után, azonnal kapcsolódunk egymáshoz. Dupla teltháznak játszottunk, mindkét előadás végén állva tapsoltak a nézők. Lehetett érezni, hogy nagyon szeretik ezt a darabot, és jól sodródnak vele.

Ahogy mi építjük, halljuk, hogy egyre egységesebben, összeszokottabban nevetnek a vicceinken és ez minket is spannol, inspirál. Kialakul egy kölcsönhatás: minél jobban élvezi a közönség, annál jobbakká válunk mi is. Látjuk, hogy ragyog az emberek arca, érezzük, hogy feltöltődnek energiával, és ez nem múlik el, mikor kilépnek a színház ajtaján, hanem gyűrűzik még hosszú ideig. Sokan mondták, hogy követni fogják az előadást, mert akarják még többször látni. Hát szerintem ennél szebb visszajelzés nem is kell.

Film, sorozat vagy színház?

Máshonnan közelíteném meg ezt a dolgot. Mi a feladat? Én már csak úgy tudok gondolkodni, hogy olyan feladatot vállalok, amivel van mondanivalóm, amiben van megfejteni valóm, és tudok fejlődni. Valamilyen szempontból kihívás legyen számomra. Igazából ennyi a kritérium. Most, hogy az színházban van-e, filmen vagy sorozatban, az egy mellékes dolog. A lényeg az, hogy passzoljon hozzám, és akarjon tőlem valamit a feladat, és én is akarjak a feladattól valamit, akkor lesz jó.

Miért fontos a színház az életben?

A színház egy lehetőség a néző számára, hogy bizonyos dolgokat megfejtsen az emberi sorsból úgy, hogy közben nem a saját bőrét kell vásárra vinnie. Könnyebb befogadni a dolgokat, átszűrni önmagán, elmélyülten gondolkozni szemtanúként. És ez a csoda élőben történik. Mi, színészek eljátsszuk a történeteket, mégis a zsigereinken keresztül valóságossá válnak – a szívünk, lelkünk, és testünk felel ezért. A színházba járás páratlan lehetőség: önfeltáró, önfelfedező tevékenység, ami mindenkinek hasznos.

És akkor még nem is említettük a közösségi élményt. Azt a közösségi élményt, hogy együtt lélegzünk, nevetünk, szipogunk, egy időre összetartozunk az előadás kupolája alatt. Természetesen lehetnek a filmek is csodálatosak, elvarázsolhat az is, amit az ember a vásznon lát, de azáltal, hogy a színházban a jelenben születnek meg dolgok, egy olyan egyedi, megismételhetetlen sodrásba kerülünk, ami valós időben köti össze a nézőt és a színészt, és ez semmihez sem hasonlítható. Úgyhogy én azt gondolom, hogy ez már önmagában ok arra, hogy az ember rendszeresen járjon színházba.

Virág Csenge

Fotó: A szerző