Ácsi! Megígérem, hogy felfedem ez a súlyos rejtélyt. Még szép: hiszen a joghurt olyan hasznos élőflórákat tartalmaz, amelyekre kortól és nemtől függetlenül mindannyiunknak szükségünk van. De előbb a bugyikról szeretnék beszélni meg arról, miért lettem az, ami. Állítólag kese, szöszke kölyöknek születtem. Középmagas, vékony dongájú gyerek voltam – nem túlzok: egészen 27 éves koromig tartott a soványságom! Mennyire irigyeltem mindig az osztálytársaim, akik zömökek voltak, már fiatalon is széles vállal, háttal, sportos testalkattal. Akkoriban még nem volt XS méret, de hogy közelítsek: lötyögött rajtam az M-es atléta. Szóval így ránézésre nem voltam éppen a lányok álmainak netovábbja. Ám tinédzserként, egy szép napon észrevettem valamit magamon: fanyar félmosollyal úgy tudtam szövegelni, hogy – ahogy mondani szokás – bedumáltam magam a kiszemeltek bugyijába. Ezen tulajdonságom olyannyira megtetszett, hogy elkezdtem tökéletesíteni: gyúrtam rá, mint a széles vállúak az izmaikra. Az ég nem áldott meg Kautzky Armand-hanggal, így szavaimat inkább papírra vetettem. Zsonglőrködtem velük, és vadásztam az újabb bugyikat. Hát, így lettem újságíró. És most nézzük azt a joghurtot!

Kapaszkodjanak meg, mert a válasz rendkívül profán! A reklámguruk valamiért összekötötték ezt az egészséges tejterméket a nőkkel. Tessék visszakeresni! Tévében, sajtóban, bárhol, ahol látványos. Ki eszi-issza-kanalazza? Ki nyalja meg előtte-utána az ajkait? Hát persze, hogy egy rendkívül ügyesen eltalált frizurával rendelkező hölgy, esetleg – ritkán – egy kislány. Ám egyszer sem volt egy Károly, egy Péter, egy Baltazár, aki kissé borostásan, talán őszülő halántékkal, huncutan kacsintva lenyalta volna a zott-ot a kanálról. Hogy miért? Mert a kommunikáció ebben az esetben valahogy defektet kapott, ezért erősen csak az egyik irányba húzott. Majd jött egy másik reklámügynökség, amely észrevette a rést a pajzson, bedobta a joghurtot falatozó pasit, és felrobbant miatta a média. Mire volt szükség? A kommunikáció megváltoztatására, helyes irányba terelésére.

Tartozom egy vallomással! Ez a cikk nem a joghurtról szól. Még csak nem is rólam, és főként nem tinédzserkorom hódításairól. Ez az írás, kérem alássan, a „meggyőzés mesterségének nagyasszonyáról” szól – ahogyan a Kikötő – Polgári szalon vezetője, Bödők Gergely jellemezte Aczél Petra média- és kommunikációkutatót, retorikust, a MOME professzorát. A beszélgetős est az idei utolsó Kikötős találkozó volt, helyszínéül a Selye János Gimnázium aulája szolgált.

„Retorikailag nincs különbség a két kifejezés között: professzor vagy professzor asszony. Utóbbi utal a tisztséget viselő nemére, így jobban megkülönböztet. De hadd tegyem hozzá, hogy számomra a professzor asszony kifejezésnek az a szépséges patinája tetszik a legjobban”

– válaszolt a Kikötő vendége Bödők Gergely indító kérdésére, mellyel sokunk számára megkönnyítette majdani beszélgetéseinket, amelyek néha már a megszólításnál megbicsaklanak. A közönség megtudhatta, hogy Aczél Petra korábban orvosnak készült. Ahogy elmesélte, ő a rendszerváltozás generációjához tartozik.

„Az volt a varázslatos ebben az időszakban, hogy már nem csak a felolvasott szöveg volt érdekes! Megnyíltak a katedrák, lehetett valami teljesen újat, mást mondani. Lehetőségünk nyílt üstökön ragadni a lehetőségeket!”

– hangoztatta a professzor asszony, majd egy ideig ízlelgette Gergely szavait, aki a retorikát ezoterikus ágnak nevezte. Aczél Petra szerint inkább archaikus, lévén a retorika – a manipulálás tudománya – 2500 éves múltra tekint vissza.

„Hogy mi a retorika? A gondolkodó, szervezett, szabad közösségek megnyilvánulási lehetősége. Ez is egyfajta orvostudomány. Míg a klasszikus a testet gyógyítja, a jól beszélés a lélek gyógyszere. Úgy is mondhatnánk, a retorika a halálok és abból mindig újjászületések tudománya. Gondoljanak csak bele: találkoznak valakivel, szóba elegyednek, s ha sikerül egy igazán jó beszélgetést megélni, akkor a világ már nem olyan lesz, mint azelőtt volt! Jobb vagy szebb lesz? Ki tudja! De az biztos, hogy más lesz”

– bevallom, így még sosem gondoltam egy találkozásra, egy beszélgetésre. Ám minél mélyebbre merült Aczél Petra a Bödők Gergellyel folytatott beszélgetésben, annál több érdekességet tudtunk meg. Például azt is, hogy a társalgásnak művészete van. Hogy a dolgoknak azok nevei adnak életet, hiszen, amíg nem tudjuk megnevezni őket, olyan, mintha nem is lennének. Aztán meg azt is, hogy téveszme, hogy értenénk az információkat. Ezek naponta változnak, gyakran másodpercenként 180 fokot is. Nem az információt érjük, hanem a szavakat, amivel kifejezzük őket. Bödők Gergely egy zuglói vasútállomás graffitijét hozta példának, Aczél Petra még őt is tromfolta:

„Észrevették már, hogy a nyilvános vécék – legyenek bárhol az országban, a világban – retorikai csodának számítanak?”

A retorika mestere felhívta a figyelmet, hogy minél tanultabb valaki, annál kevesebb figyelmet szentel másoknak, és minél intelligensebb, annál kevesebb benne az alázat, viszont annál több a sztereotípiára való hajlama is. Ahogy említette: régen sok kérdéssel lehetett találkozni, amelyre nagyon kevés jó válasz érkezett. Mára ez megfordult: sok a válasz még olyan kérdésekre is, melyeket fel sem tettek.

„Hogy mik a jól beszélő ismérvei? A legfontosabb, hogy elbírja önmagát. Ez azt jelenti, hogy tisztában van az erősségeivel és a gyengéivel is, és ügyesen manőverezik ezek tudatában. Ez adja meg a hitelességét. Fontos, hogy természetes jártassága legyen a világban. Hogy élje meg és élvezze a kódot, amin közöl. Muszáj megértenie mindenkinek, hogy nyelvi műveltség nélkül nem lehet jól beszélni. Ezen műveltség eléréséhez pedig olvasni és írni kell!”

– hát, így, a beszélgetés végére, mégiscsak eljutottunk hozzám. Az újságíróhoz, aki magamat szózsonglőrnek tartom. Manipulátornak. Legyen szó kattintásokról a cikkeim kapcsán vagy a bugyikról. Most vallják meg őszintén: olvastak már ennél meghökkentőbb cikket a joghurtról?

fotó: a szerző, Kikötő – Polgári szalon fb