A 35. rész volt a kedvencem! Olyannyira, hogy nemcsak az adást néztem meg a tévében itt-ott elcseppenő nyállal, hanem bizony azóta még jó párszor a youtube-on is ráröppentem. Tudja fene, miért éppen ez az epizód ragadott meg ennyire! Talán a régen látott Muravidék, ami kellemes emlékeket idézett bennem. Az is lehet, az adás epicentruma: maga a disznóvágás. Vagy éppen Szőke András részvétele, ami mindig tartogat kacagtató pillanatokat. Ám a legfőbb ok, azt hiszem, mégis Marcsi közvetlensége volt. Bámulatos, hogy a felvételhez szükséges tévés technika: a kamerák, állványok, mindenféle mikrofonok, akár lámpák sűrűjében mégis úgy mozog, olyan természetesen, mintha csak egy karikaturista lenne mellette, egy szem szénnel a kézben. Gasztroangyal. És fontos:  FONTOS! megemlíteni, hogy az összetett szó mindkét tagja hangsúlyos! Mert receptműsort láttunk már kis milliót! Beszélgetős adásokat is vidéken. De egyben? Na, ehhez kellett a Borbás Marcsi!

„Tegyük félre ezt az asztalt, jó? Szeretem látni, kihez beszélek, meg így sokkal közvetlenebb, barátságosabb is”

– nézzenek oda: alig pár másodperce lépett Borbás Marcsi a komáromi Matica székház színpadára, máris magára ölti háziasszonyi attitűdjét, és átrendezi a díszletet. Hogy kényelmes legyen, természetes és hangulatos. Döntését kacaj és taps fogadja; az est házigazdája, Bödők Gergely, a Kikötő – Polgári szalon vezetője nem jön zavarba. Asszisztál, s bár jó műsorvezetőhöz illően koncentrál feladatára, az ő arcán is látható mosolyok kergetőznek. Már a legelején rákérdez a népszerű tévés újságírónál (a Forbes magazin szerint a 6. legkedveltebb médiaszemélyiség!), miért Marcsi, miért e becézett alak?

„Gyermekkoromban ragadt rám, és nem is kívántam szabadulni tőle, mert jól érzem magam Marcsiként. Iskolában voltam Csika is meg Borzi a bátyám után, de ezek sosem álltak közel a szívemhez. Kollégáim néha Marcsának szólítanak. Ez tetszik, szerintem kimondottan szép hangzása van”

– vezet vissza gyermek- és kamaszkorába Borbás Marcsi, Madaras szülöttje. Elmeséli, hogy a kétkezi munka világában, a termőföldhöz való befogadó hozzáállásban nőtt fel, és ez rányomta bélyegét későbbi hivatására is. Számára a vidék az igazi otthon. Sokkal szívesebben tapossa a sarat, mint egy betondzsungel térköveit. Hozzáteszi, olyan faluban cseperedett, ahol a tisztességtelen embereket kikísérték a község határába, és utat mutattak nekik a távolba. Összetartó, becsületes közösség indította útjára.

„Félreértés ne essék: sosem lettem elkényeztetve! Viszont azt hiszem, a legjobb egyensúlyban nevelkedhettem: nagy szigorban, ám nagy szeretetben is.”

Még csak huszonéves volt, amikor már feltűnt a tévé képernyőjén. Gyakornokként beolvasásokat csináltak, s miután egy élő adást kiválóan teljesített, a méltán népszerű pszichológus, televíziós bemondó, Kertész Zsuzsa felfigyelt rá, és szárnyai alá vette. Borbás Marcsi a mai napig „pótmamaként” tekint rá. Gyorsan a képernyőn találta magát: bohóckodása, közvetlensége, nyíltsága meghozta a gyümölcsét. Előbb a Telemázli műsorban tűnt fel, ám, elmondása szerint, alig várta, hogy ez véget érjen, mert nem neki való terep volt. Aztán Gundel Takács Gábor oldalán láthatta a nagyérdemű a nagy sikerű Játék határok nélkül műsorvezetőjeként. Ezután kapta meg a felkérést a Főtér című műsorra.

„A főnököm egy kissé esetlen, csetlő-botló, amolyan semmihez nem értő, mindenre rácsodálkozó városi riporter szerepet szánt nekem vidéken. Mondtam neki, hogy sajnos ez a terep nem nekem való, hiszen én ott nőttem fel, véremben van a vidéki élet, értek is hozzá. Aztán tettünk egy próbát, elmentünk Szarvasra. A kamera forgott, kijött a bácsi, hozta a kannában a moslékot a malacoknak meg a botot, amivel azt majd elkeveri. Bottal? – kérdeztem megbotránkozva. Hát hogyan lehetne a krumplidarabokat meg az összecsomósodott darát bottal szétkeverni? Kivettem a kannát a kezéből, feltűrtem az ingujjam, és könyékig merültem el az állateledelben. Ahogy otthon tanultam: nyomkodtam és kavartam. Kicsit talán megmosolyogtató és meghökkentő, de ez a moslékkavarás kövezte aztán ki az én médiás karrierem”

– meséli nevetve, közben élcelődve egy kicsit, akár párhuzamot vonva a politika és a moslékkeverés között. Meg kell mondjam, én magam is rajongója voltam a Főtérnek, minden vasárnap reggel türelmetlenül vártam az adást. Valahol, valamelyik fiókomban most is megvan eredeti dobozában a „Főtér receptjei” című dvd, amit egyszer születésnapomra kaptam.

A Főtér 150, az azt követő Gasztroangyal 333 adást ért meg. Borbás Marcsi akkor úgy gondolta, tart egy kis szünetet, mert elfáradt. Sok volt az állandó úton lét, a bőröndből öltözködés. Valóban csak pihenni akart, ám a tévé vezetése már nem kívánta tovább folytatni a sorozatot.

„Sokat változott a világ. Annak idején talán csak a Kékfény egyes adásai voltak nézettebbek, mint a Gasztroangyal. Sokszor kaptam népszerű séfektől üzenetet, hívást, hogy egy-egy receptet, annak elkészítését hadd használják fel, mert mi a műsorban mindig azt mutattuk meg, ahogyan az adott ételt megálmodják, és szívvel-lélekkel, odafigyeléssel elkészítik. Ahogyan készítik már generációkon át, apáról-fiúra, anyáról-lányra örököltetve a tudást és a régi praktikákat. Az a titok, hogy nincs titok: meg kell élni az életet olyannak, amilyen. Sok ember elfelejti, honnan jött. Hiszen szinte mindenkinek a gyökerei vidéken vannak! Nagy hiba, hogy manapság a „kultúra” fogalomból kifelejtik a paraszti kultúrát, pedig hát ez kéne, hogy legyen az abszolút alap!”

A Főteres, a gasztroangyal Borbás Marcsinak nagy szerepe van abban, hogy egyre többen fedezték fel maguknak újra a vidéket, a tornácos házakat, a falusi közösségeket, akár a tanyasi életet, az önfenntartást. Egyre többen élnek tudatosan: keresik a kézműves termékeket, és mögöttük az embert, aki készítette, a sorsot. Egyre többen nyúlnak a hagyományos magyar ételekhez, keresik a minőségi alapanyagokat.

Borbás Marcsi forradalmat csinált. De nem csak a tévé képernyőjén, hiszen nem a rivaldafény tette őt azzá és olyanná, akinek csak a neve is megtölti a kultúrházak nézőtereit. A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum tiszteletbeli néprajzossá tette, mert ő gyűjtötte össze a legtöbb tradicionális étel elkészítései módját az országban. Az egy.hu oldal, ami nem csak a gasztronómiáról, hanem a hagyományos életről és értékekről szól, kiemelkedően magas követői számmal rendelkezik.

„Hogy mitől félek? Leginkább attól, hogy túl könnyen azonosulunk a mindig újabb divatokkal. Túl könnyen adjuk fel szokásainkat, túl könnyen dobjuk el hagyományainkat. Félek, hogy eljön majd az az idő, amikor mindezek elúsznak, sok közülük feledésbe merül, és már sosem fogjuk őket újra megtalálni, mert már nem lesz senki, aki meséljen róluk, vagy megmutassa, hogy működik, hogyan készül.”

fotó: a szerző