Utolsó előtti hónapját kezdi a gyermekpszichiátriai osztályon a gyakornok lány. Eljutott arra a szintre, amit még ő sem hitt volna az első napján: otthonossá vált számára a közeg. A portás bácsi már minden reggel előre nyújtja felé az iroda kulcsát, a szakorvosok hangos köszönéssel fogadják, az ápolók pedig nagy mosollyal vonják be őt a beszélgetésekbe. Egyre többször hallja, hogy „de jó, hogy itt vagy!”, és „de fogsz innen hiányozni jövőre!”, melyek mindig megmelengetik a szívét.

Neki is nehéz belegondolni, hogy már csak egy hónap van hátra, de ezt már az elején tudta, mikor elvállalta az időszakos gyakornoki állást. Meglehetősen furcsa lesz utána visszaállnia a normál kerékvágásba, és gyermekek megmentése helyett kávékon és szép latte art-okon dolgozni, míg nem talál egy megfelelő állásajánlatot. Nem könnyű elfogadnia, hogy utána nem fogja tudni, mi lett egy-egy gyerkőc sorsa, befejeződött-e a programja, sikeres-e a kezelése. Sokszor összeszorul a reggeli vizitek során a mellkasa, mikor rájön, hogy hány történetet nem fog tudni végigkövetni – mire azonban felér a foglalkoztatóba, minden rossz gondolatát elhessegeti, hogy minden figyelme a jelenre összpontosulhasson.

Muszáj is koncentrálnia, hiszen teltházas a serdülő osztály, hol komplexebbnél komplexebb esetek várják őt. Nagyon sok a visszatérő beteg – néhányukkal már ő is találkozott, pedig csupán két hónapja dolgozik itt. Eleinte érthetetlen volt számára, hogy valaki miért akarna ide újra és újra visszakerülni, egy beszélgetés során azonban számára is világossá vált az ok. Egy 13 éves lánnyal elegyedett szóba, kit éppen harmadjára hoztak be. Szeptemberben, mikor hazaengedték, ezzel a mondattal búcsúzott az ott dolgozóktól: „úgyis nemsokára találkozunk!”. Most, november közepén, mikor ismét a többiek között színezgetett, elmesélte történetét a gyakornoknak. Három éves kora óta dobálják őt egymás közt a nevelőszülők, soha sehol nem töltött néhány évnél többet. Több bántalmazó, agresszív családban is járt már, önsértése mára megszokássá vált. Már nem is azért csinálja, hogy felfigyeljenek rá – tudja, hogy az a figyelem úgyis mulandó. Törődésre vágyik, arra, hogy valakit érdekeljen, mi van vele, ezt az elmúlt években azonban a klinikai osztályon kívül sehol sem kapta meg.

Itt a nevelők, az ápolók és a szakorvosok olyan gyengédséggel fordulnak felé, amire az aktuális családja sohasem volt képes, a lakásotthon pedig még a nevelőszülőknél is ridegebb helynek bizonyult. Így talált komfortot egy olyan helyen, mely az ép családokban nevelkedő gyermekeknek inkább rémálmot jelent, mint otthont. Számára az is különleges értékkel bír, hogy itt érdeklődnek, hogy hogyan érzi magát, jól aludt-e – olyan kérdések ezek, melyeket ő máshol nem hall, mégis szomjazik rá, hogy valaki megkérdezze tőle ezeket.  

Előfordul ennek viszont az ellentéte is, ahol próbálkozhatnak bárhogy a segítő szakemberek, nincs járható út a beteg gondolataihoz. Egy hasonló korú lány került be az osztályra, ki mindenki felé elutasítással és megvetéssel fordult. A foglalkozásokon nem kívánt résztvenni, a közeledni vágyókat maró gúnnyal üldözte el. Egy idő után fel is hagytak a próbálkozással, mígnem csak úgy döntött, hogy társaságra vágyik. A gyakornok lány mellett döntött, ki korban a legközelebb állt hozzá az ott dolgozók közül, mégsem erőltette soha a beszélgetést – megtanulta már, hogy mindenkit érdemes hagyni a saját tempójában megnyílni. Odavitt hozzá két madzagot, melyekből a többiek kulcstartókat készítettek egész héten, és szokásos távolságtartó stílusában megkérte, hogy segítsen neki elkezdeni azt. A gyakornok lány szívesen megmutatta neki a technikát, majd óvatosan megkérdezte, hogy magának készíti-e. Körültekintő kérdés volt, nem akart semmi személyeset feltenni, a hatás azonban így is megérkezett: eleinte zárkózottan, majd egyre nyíltabban beszélt családjáról, édesanyja nehézségekkel teli életútjáról és a hamarosan megszületendő húgáról. Könnyen megeredt a nyelve, mikor megérezte, hogy itt végre nem muszáj beszélnie, mégis meghallgatják őt, ha neki kedve támadna. Másnap már a csoportos foglalkozáson is részt vett, melyet a gyakornok lány tartott, sőt, ő volt az egyik legaktívabb. Még az ápolók sem értették, hogy mi okozhatta a jelentős áttörést – ezt csak ketten tudták, és nem tervezték megosztani senkivel.

A sok átjáró beteg mellett olyan gyerekek is vannak, akiknek már nyár vége óta tart a kezelésük, azaz régebb óta az osztályon vannak, mint a szeptemberben kezdő gyakornok. Meglehetősen szoros kapcsolat kialakult már közöttük, mégiscsak együtt töltötték idejük nagy részét az elmúlt két hónapban. Részletesen ismeri már ennek a fiúnak is a történetét, családja diszfunkcionalitását, kórképét és különböző epizódjait – tudja már, hogy mikor, mire számíthat tőle. A gyerkőcök szinte hetente cserélődnek, ő azonban állandó – az egész személyzet szívén viseli a sorsát. Nagy álmai vannak: tanító szeretne lenni, és napról napra jobban vágyik haza, hogy mehessen végre az iskolába. Szerelemre vágyik, melyet sokszor el is képzel magában: hajlamos összekeverni az álmot a valósággal, így néha hihetetlen történetekkel áll elő. Egy dolog mindig megegyezik azonban ezekben a képzelgésekben: az, hogy végre normális, teljes értékű életet él. Nehéz szívvel hallgatja ezt a gyakornok lány, ki, mint mindenki más is, tisztában van már vele, hogy pszichotikus személyiségzavarát tekintve az átlagos élet valószínűleg mindig is elérhetetlen távolságra lesz tőle. De hogy mondod meg egy 16 éves kamasznak, hogy olyan formában sosem fognak megvalósulni álmai, ahogyan ő azt reméli? Általában sehogy.

Bármilyen gyerkőcről is legyen szó, így vagy úgy az ott dolgozók szívéhez nőnek. Valaki azért, mert olyan melegséget sugároz a komor falak között, hogy elengedni is nehéz őt, valaki az új kihívások által alkot bent maradandót, valaki pedig szívfacsaró sorsával vált ki belőlük együttérzést. Sok-sok kis lélek megfordul a pszichiátria falai között, azonban mégsincs szinte egy ugyanolyan történet sem.

Minden nap mást visz haza magával a gyakornok lány, de minden nap egy kicsivel többet, mint előző alkalommal. Sokat ad magából és sokat is kap, emberileg sokszor többet is, mint szakmailag. Néha belebukik, máskor pedig váratlan áttöréseket ér el – valódi hullámvasút ez az út, melyet ő választott, de egyre biztosabb benne, hogy nem cserélné le egyszerűbbre.

A cikksorozat előző részeit ITT és ITT olvashatja.

fotó: Pixabay