Tél volt, hideg és sötét, csak az eső kopogott egyre sűrűbb hangon az utca kövén. De ezekből mit sem tapasztalva, Ő csak állt megtorpanva a hidegben egy kirakat hatalmas üvegablaka előtt, és nézte, ahogy emberek rohannak fel s alá az áruház lépcsőjén. Egy átlagos szombati nap, délelőtt 11:11.

Saját gondolataiból egy hang zökkentette ki: „Gondolkozz gyorsabban!” Hirtelen oldalra nézett és barna kabátban, kissé kopottan egy öregembert látott maga mellett és meglepően vette észre, hogy ruhája száraz, testét alig éri az eső. „Tessék?” – kérdezte vissza, de figyelme máris végigfutott az öregember testén és meglepve nézte, hogy ruháján egy csepp víz sem látszódik, mintha csupán leperegne rajta a zuhogó eső, mint egy viaszbábúról.

„Gondolkozz gyorsabban” – zökkent vissza újra a valóságba. „Ezt nem értem. A mai világban mindenki túl hamar cselekszik, még én is. Most éppen ezért álltam meg egy kicsit, hogy lelassítsak. Nem bírom a világ zaját. Nem értem, miért kellene még ennél is jobban felgyorsulnom?”

Az öregember csak nézte őt, szavakkal nem felelt, csupán elmosolyodva nézett.

„A világ a Te tükörképed. Olyan gyorsan halad, amilyen gyorsan táncolsz előtte. Ha zavar a világ tempója, az azért van, mert összekuszálódott benned a lényeg. Olyankor nem a tükröt tartod a másolatnak, hanem azt hiszed, hogy Te vagy tárgy, ami úgy érez és halad, ahogy mások diktálják.”

Az öregember egy pillanatra csendben maradt, míg Ő éppen megélte, ahogy egy idegen elkezdi kibogozni az összekuszálódott gondolatait, majd így szólt: „Szóval, ha nekem a világ a tükröm és minden ember, aki szembejön velem, akkor én is tükre vagyok a világnak? Akkor úgy kell viselkednem mindenkivel, ahogy Ők velem, és akkor meglátják, hogy fájdalmat okoztak.”

Az öregember csak nézett rá, talán nem is lepte meg ez az igencsak hétköznapi gondolatmenet.

„Egyik reggel, mikor nagyon dühösen ébred fel, álljon oda a tükör elé és ordítson bele, amilyen erősen tud. Akár be is húzhat neki egyet. Maga szerint mi fog történni? A tükör életre kel és visszaordít magának is bántó, sértő módon?” –kérdezte az öreg.

„Dehogy, hiszen azt tulajdonképpen magamnak mondom. Olyankor a saját szemembe nézek”- válaszolta.

„Na látja… Ez az életben is így van, minden egyes nap. Amikor ránk néz valaki és szépnek lát bennünket, akkor azt látja szépnek, amit visszatükrözünk neki. Ha valaki az arcunkba ordít, és mi csak állunk rezdüléstelenül egy helyben, akkor az bosszantani fogja, mert mi tehetünk bármit, önmagát látja viszont bennünk. És mi is másokban. Ahány élőlény létezik, annyi létezik belőlünk is. Már érti?” Az öreg a hosszas gondolatfejtés közben egyszer sem vette le a tekintetét róla.

„Igen, azt hiszem, már értem” – felelte. “De még mindig nem értem, miért kellene gyorsabban élnem, hiszen akkor a világot csak még gyorsabbnak látnám?”

Az öregember sóhajtott egyet, de mielőtt eltűnt volna, még lassan végigsimította az arcát. „Sosem mondtam, hogy élj gyorsabban. Élj lassabban, gondolkodj gyorsabban. Ne gondold túl!”

Majd az öregember hirtelen eltűnt és ezzel együtt olyan üres és olyan teli lett minden.

Az órájára pillantott: 11:11. Megértette. Belenézett az üvegablakba, ami éppen kirajzolta tükröződő alakját. Barna kabátban, kissé kopottan egy öregembert látott és meglepően vette észre, hogy ruhája száraz és testét alig éri az eső.

fotó: Pixabay