Élő kövekként

Amikor az Egyházról beszélünk a szó nemes és hiteles értelmében, jó felidézni Szent Pál apostol tanítását: „már nem vagytok idegenek és jövevények, hanem a szentek polgártársai és Isten családjának tagjai. Apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, s a szegletkő maga Krisztus Jézus. Ő tartja össze az egész épületet, belőle nő ki az Úr szent temploma. Ti is benne épültök egybe a Lélek közreműködésével az Isten hajlékává.” (vö. Ef 2,19-22).

Urunk, Jézus Krisztus, a Mester, a Tanító, a kiválasztott tizenkettőt minden egyéni gyarlóságukkal együtt alkalmasnak találta, hogy önmagára, mint szegletkőre épülve, az Egyház szilárd sziklaalapja legyenek. Nem a hasonló vérmérséklet, nem is az azonos érdeklődés, vagy a kölcsönös rokonszenv, sőt még csak nem is valami közös szent cél hozta össze őket, hanem egyedül Jézus Krisztus személyes, kiválasztó döntése.

Éppen ezért az egybeilleszkedés sem elvtelen alkalmazkodást jelentett számukra, nivellálódást a mindenki számára elfogadható minimum felé, hanem a Krisztushoz, mint Szegletkőhöz való mind pontosabb és szilárdabb ragaszkodást. Ezek után már nem volt szükségük egyeztetésre, hogy mindent ugyanúgy mondjanak és csináljanak. Mindegyikük egyéniségének és körülményeinek megfelelően töltötte be hivatását, és olyan alappá vált, amelyre az utánuk következők bátran építhettek (Barsi Balázs).

 Napjainkban, amikor keresztény testvéreink, elsősorban az egyházi vezetők és felelős tisztségviselők életmódját, tevékenységét nyilvánosan bíráljuk, úgy és arra építünk, amit Krisztus lerakott? Ezzel nem eltakarni, elhallgatni, pláne nem letagadni szeretnénk a hibákat, hanem kijavítani, de nem kívülről, hanem belülről. Úgy, ahogyan például Szent Ferenc és más szentek is tették, akik önmagukon kezdték a reformot, anélkül, hogy bárkit is elítéltek volna. Első lépésük az volt, hogy saját életüket a krisztusi szegletkőre és az apostolok alapjára helyezték, és zseniális érzékkel úgy tudták megkülönböztetni a jót a rossztól, hogy közben nem választották el Krisztust az ő Egyházától.

Az elmondottak fényében érdemes felidéznünk Ferenc pápa egyik tanítását: Sajnos, sokan napjainkban is inkább a vallási biztonságot keresik, mint az élő és igaz Istent, ezért a szertartásokra és az előírásokra fordítják figyelmüket, ahelyett, hogy a szeretet Istenét ölelnék egészen magukhoz. Ez az újfajta, fundamentalista-kísértés veszélyes. Nem előre, hanem hátrafelé menést jelent: Isten biztonságát keresik, és nem a biztonság Istenét.

Szent Pál a galatákhoz írt levelében azt kéri olvasóit, hogy térjenek vissza a lényeghez, Istenhez, aki életet ad a megfeszített Krisztusban. Erről első személyben így tesz bizonyságot: „Krisztussal engem is keresztre feszítettek. Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem” (Gal 2,20). Levele vége felé pedig ezt írja: „Én azonban nem akarok mással dicsekedni, mint Urunk, Jézus Krisztus keresztjével” Gal 6,14).

Mi történik, amikor az imádságban a megfeszített Jézussal találkozunk? – kérdezhetnénk. Az történik, ami egykor a kereszten: Jézus kilehelte lelkét (vö. Jn 19,30), vagyis odaajándékozta életét. A Lélek pedig, aki Jézus Húsvétjából fakad, a lelki élet alapja. Ő változtatja meg a szívünket. Nem a cselekedeteink alapján, de a bennünk működő Szentlélek által változunk!

Ő vezeti az Egyházat, mi ugyanis arra hívattunk, hogy engedelmeskedjünk indításának, amely ott működik, ahol, és ahogyan akar. Másrészt éppen annak a tapasztalata – hogy a Szentlélek egykor reászállt mindenkire és a kegyelme mindenkiben megkülönböztetés nélkül működött – győzte meg még a legingatagabb apostolokat is arról, hogy az Úr Jézus evangéliuma mindenkinek szól, nemcsak kevés kivételezettnek.

A szinódusi úton járásunkban az apostolnak ez az élménytapasztalata komoly kihívás elé állítja közösségeinket is. Az Egyház iránti érdeklődők ugyanis nemegyszer parancsok és előírások sűrű erdejével találják magukat szembe, ami – Ferenc pápát idézve – nem az Egyház! Ez esetleg valamiféle társulat, amiben azonban nem lehet meglátni a Jézus Krisztusba vetett hit szépségét, mert a sokféle parancsolat, erkölcsi látásmód és elágazás elfeledteti a szeretet eredeti, imádságból fakadó termékenyégét, amely békét ad és örömteli tanúságra indít.

Napjainkban minden Krisztus-követőnek, legyen az megkeresztelt, megszentelt vagy felszentelt különös felelősséggel kell hirdetni a keresztre feszített és feltámadt Krisztust, akit a szeretet Lelkének fuvallata éltet! Hiszen csak ennek a Szeretetnek van ereje vonzani és megváltoztatni az ember szívét (Ferenc pápa).

Isten szent Lelke óvjon meg bennünket attól, hogy úgy tekintsünk az Egyházra, mintha kívülállók és idegenek lennénk, s attól is, hogy bármit úgy építsünk benne, hogy az nem illeszkedne az egészhez. Segítsen minket, hogy bármit teszünk is, azt Jézus Krisztushoz, mint Szegletkőhöz igazodva tegyük, s az apostolok Lélek rakta sziklaalapra épülve, élő kövekként kapcsolódjunk egymáshoz.

Forrás: romkat.sk

Fotó: pixabay