Olyan könnyű gyermekként varázslatosnak látni a világot. Rácsodálkozunk a ragyogó napra, a zöld fűre, az ugrándozó kiskutyára. Csillogó szemekkel nézzük a tovasuhanó tájat, tiszta szívből nevetünk és örök barátságot fogadunk mindenkivel, aki az oviban mellénk ül. Majd történik valami, és hirtelen a világ sokkal unalmasabb, az emberek sokkal taszítóbbak, a színek pedig sokkal fakóbbak lesznek. De mi történik ilyenkor? Hát, felnövünk…

A gyerekek szemében a felnőttek hihetetlenül szabadok, akik azt csinálnak a nap minden percében, amit csak szeretnének. Ezért kicsiként gyakran nem értik, hogy szüleik miért olyan frusztráltak és mégis hová rohannak állandóan. Majd idővel felcseperednek, és maguk is belátják, hogy a szabadság együtt jár a felelősséggel, ami bizony sokszor korlátozóbb, mint a szülői szigor. Felelősséggel tartoznak magukért, majd később a családjukért is, amiért sokan önerejükön túl dolgoznak és kifulladásig hajtják magukat. Vágyott életszínvonaluk ára a mindennapi túlóra, emberi kapcsolataikat egyre több csalódás szövi át, és amit amit a gyermekek még színkavalkádként látnak, azt belepi a rutin szürke fátyla. 

Felnőttként hajlamosak vagyunk mindent rögtön mellre szívni és személyes támadásnak venni. Érzékenyebbek leszünk a világra, vagy éppen érzéketlenebbek, magunkkal és másokkal szemben is. Könnyebben áttaposunk másokon, hiszen rajtunk is már annyiszor áttapostak. Belefeledkezünk a mókuskerékbe, és kinézzük magunk közül azt, aki még mer álmodozni, aki még észreveszi az élet apró szépségeit. Gyanús, ha valaki önzetlenül kedves másokkal, valamit már feltételezünk a dolog hátterében. Gyermekeinkre is akaratunkon kívül ráerőltetjük elvárásainkat, igyekszünk belőle a legjobbat faragni, sokszor saját hiányosságunkat kompenzálva. Pedig lehet, hogy nem őket kellene a mi mintánkra faragnunk – éppen ellenkezőleg, mi követhetnénk az ő példájukat.

Bizonyítottan boldogabbak azok az emberek, akik megtanulnak örülni az apró örömöknek, és nem mindig az elérhetetlent hajszolják. Azok, akiket boldoggá tesz pár figyelmes szó, egy szép naplemente vagy az utcán előtte kézen fogva sétáló idős pár látványa. Akik észreveszik a szépet, és nem átrohannak felette. Sokat tanulhatnánk erről a gyerekektől, akik még képesek rácsodálkozni a világra, és nem vesznek minden jót garantáltnak. Akikben még ott van az ősbizalom az emberek felé, és nem képernyőik mögött rejtőzködnek mások elől.

Igenis jót tenne, ha időről időre leülnénk játszani, szórakozni csak úgy, cél nélkül. Ez a valódi lényege a játéknak, hogy élvezzük azt, és nem pedig az, hogy értelme legyen. Talán, nagyobb igényünk lenne manapság erre, mint valaha, hiszen annyi inger ér minket a nap 24 órájában, hogy az agyunk nagyon könnyen túlstimulálódik. Olyan jó lenne ilyenkor megtalálni magunkban a kisgyermeket, kikapcsolni kicsit, és belefeledkezni valamibe, ami visszatölt bennünket. Vigyázzunk gyermeki énünkre, mert a nehéz pillanatokban ő érzi igazán, mire van szükségünk. Ne hagyjuk, hogy túl korán felnőjön.

fotó: Pixabay