"Én ilyen vagyok" – vágjuk oda nagyon gyorsan. De milyen is vagy TE, ki is vagy TE, akit le akarsz nyomni éppen a másik torkán? Tudod? Tény, hogy énünket, egyéniségünk rejtett szépségét csak akkor tudjuk odaajándékozni mások számára, ha tudjuk, hogy kik is vagyunk valójában. 

Hű, de jó lenne, ha életünk minden egyes pillanatában csak önmagunkat adnánk, színlelés és alakoskodás nélkül? Biztos ez? Persze, a megvalósítástól sokszor megrettenünk, mert még magunk számára sem bizonyos, hogy kik vagyunk valójában. Kezet a szívre, valójában nincs is meg mindig bennünk a valós szándék, hogy felfedezzük önmagunkat, vagy, hogy képessé váljunk arra, hogy ismerjük saját valónkat.

Elég, ha tükörbe nézünk, hogy találkozhatunk a valós énünkkel, önmagunkkal? A ma embere nem akar szembe nézni a múló idővel, két kézzel kapaszkodik a pillanat varázsába, ezáltal pedig nem engedi forogni az élet kerekét.

Ki vagy te? – tesszük fel ismerkedéskor és gyakran még évek múltával is a kérdést egymásnak. Ezt a kérdést szegezik nekünk a munkahelyi felvételiken is, és gyakran azt sem tudjuk mit válaszoljunk, hogy elnyerhessük a kívánt pozíciót.

Önmagamat megismerni és odaadni nagy bátorság, és nagy küzdelem a szorongásainkkal szemben. Vajon életünk mely szakaszában érjük el azt a pontot, amikor tudjuk, hogy kik vagyunk, kik szeretnénk lenni vagy egyszerűen kinek a szerepét játsszuk saját filmünkben? Nagyon kevés ember teheti azt, amit a legjobban szeretne, amiben kiteljesedik az élete.

A társadalmi közösségben, a barátok között vagy éppen a családban, kapcsolatainkban vajon igazi énünket fedjük-e fel, vagy csak pózemberek vagyunk? Kétségkívül nagyon ritkán engedjük meg a külvilág számra, hogy lássák a valódi énünket, mert néha hatalmába kerít a félelem, hogy kiszolgáltatottá válhatunk ezáltal, esetleg nincs erőnk elfogadni azt, akivé váltunk az évek múlásával.

Előfordulhat szerepjátékunk igazolásaként az is, hogy azt gondoljuk, hogy, ha megmutatnánk belső világunkat, akkor nem lennénk elfogadhatóak vagy szerethetők. Minden emberben meg van a késztetés arra, hogy elfogadhatóvá, szerethetővé váljék mások számára. Mindig érdekel bennünket, hogy mit gondolnak rólunk. Nyilván az önmagunkról kialakított képet is építeni kell ahhoz, hogy a személyiségünk ne torzuljon és értéke legyen mások számára.

Aki képes önmagát elfogadni, szeretni és tisztelni, képessé válik arra, hogy másoknak is irányt mutasson. Aki azonban nem építette és nem érdemelte ki önmaga számára saját megbecsülését, az elégedetlené válik, nyugtalan lesz, és folyamatosan másokkal verseng a környezetében. Neki szüksége van mások elismerő szavaira, támogatására, segítségére.

Gondoljunk csak az idő múlásával kapcsolatos változásokra. Nem maradunk ugyanolyanok az évek múlásával, nem csak külsőnk, de belsőnk is állandóan módosul, így a folyamatos változás az maga az emberi életünk. Újabb és újabb helyzetekkel és személyekkel találkozunk, ami mindig késztet és mozgásba lendít minket. Ha figyelünk magunkra, akkor egyre több részletet fedezünk fel, ismerünk meg önmagunkból. Erősségeink, gyengeségeink, személyiségünk felfedezése és elfogadása, adott esetben fejlesztése befolyásolja a jelenünket és a jövőnket. Ha megértjük, miben vagyunk jók, és abból csinálunk többet, amit szeretünk, olyan életet alakítunk ki, amiben az általunk képviselt értékek egyre határozottabban vannak jelen, miközben azt tesszük, vagy afelé haladunk, amit szeretünk, akkor nagyban fog javulni az életminőségünk is.

fotó: Freepik