Súlyosnak tűnő fekete zsák himbálózott a kötélen a középpont felett. A középpont egy hervadt zöld koszorúval kerített körasztalka, üveglappal a közepén. A teremben – mely egykoron templom volt – síri csönd honolt. Csak egy falnak támasztott eszköz rezegtette néha fémnyelvét, mely a falnak csapódott. A zsák lengett, több tíz szempár követte. Egyre lassult a mozgása, egyre kevésbé lendült ki az origóból. Aztán megállt, meghajolva a gravitáció előtt. A férfi odalépett, pár határozott mozdulattal szétszakította a zsákot. Hatalmas csont és fehér szőrös darabok hullottak az asztalra, melynek üvege – a hirtelen rázúduló súly alatt – betört. A csendet lelkes taps verte fel.

Nehéz volt megszólalni a performansz után, s nehéz most szavakba önteni az érzéseket, amit a Sublimes elnevezésű kiállítás felszínre hozott. Alkotói a Magyar Képzőművészeti Egyetem Festő Tanszék mesterei és hallgatói. Mégis: hogyan fogalmazzam meg mindazt, amit láttam? Bajban vagyok, hiszen az alkotók megálmodták a tárlatot, ötleteltek, létrehozták, megépítették, bemutatták. Ezzel átadták a stafétát a nézőnek, aki hazafelé sétálván elmerülhet a gondolataiban. Kérdéseket tehet fel, és válaszokat vadászhat rá. Ám az újságírónak az alkotók átnyújtották a stafétabotot. Most te jössz! Közvetítsd a mondanivalónkat.

Már épp kezdtem kétségbeesni, amikor elhangzott pár gondolat a tárlat címét illetően. Szójáték. A sub a galéria fizikai helyét jelöli, a limes pedig magát a helyet, tulajdonnévileg. A limesnek azonban egyéb értelmezései is napvilágra kerültek. Esztétikai, filozófiai vonalon túlmutatnak az emberi megértés határain. Túlmutat az emberi szépségen, az abszolút igazság felé közelít.

Horváth Dániel, a kiállítás kurátora az elmúlásról beszélt.

„A Limes galéria impozáns templomterében feltárultak a múlt elfeledett rétegei. Ezek fenségességükkel kivezetnek a világ zajából a liminális érzékek melankolikus csendjébe.”

Seneca egy mondata jutott eszembe, miközben végigjártam a vezető segítségével a kiállítást, végigélve a kényszerű elengedés lélegzetelállító élményét.

„Aki elmulasztja a pillanatokat, végül elmulasztja egész életét. Az élet, akár egy pillanat: mulandó; s miért ne élnénk szépen a kicsit, ha abból áll össze az egész?”

fotó: a szerző