„És ezt miért engedi a Jóisten?” Ez az a kérdés, ami felszakad belőlünk, amikor megállít az élet. Amikor mellbe lök, és mintha még a mutatóujját is az arcunk elé tartaná figyelmeztetőleg egy titokzatos, hatalmas kéz. Gonosznak érezzük, mert fölöslegesnek találjuk. Olyan ez, mint ha akkor vágják orrba az embert, amikor egyáltalán nem várja. Értetlenül állunk, amíg még bírunk állni. „Most ezt miért kellett?”

Aztán – még ha eddig nem is voltunk különösebb beszélő viszonyban – már a sokkal bizalmasabb szemrehányó stílust is megengedjük magunknak: „És ezt most miért engedted, Isten?” (A „Jó” jelző ilyenkor már elmarad, vagy ha van, akkor is inkább gúnyos a tónusa)

A válasz meg csak nem jön… Többnyire. S nemcsak azért nem jön, mert a kérdés értelmetlen. Sokkal fontosabb, hogy azért maradunk ilyenkor felelet nélkül, mert a válasz mi magunk vagyunk. Csak mi tudunk erre igazán válaszolni. A válasz bennünk van, és akkor születik meg, ha megelőzi egy jó kis vajúdás, ahol pontról pontra, hatalmas bátorsággal és lelkierővel végig merünk menni a kérdésen: Ez? Most? Miért? Kellett?

Albán József

Fotó: pixabay