A környezetünkben sokszor nagyon álságossá válhatnak az emberi kapcsolataink. Sokáig képmutató módon úgy teszünk, mintha szurkolnánk a szomszédnak, a kollégának, a rokonnak, hogy elérje a céljait, de ha megindul a szekere, akkor baj van. Nálunk, és velünk. 

Nem értjük, hogy neki hogy lett hirtelen olyan jó. Sikerük piszkálja a csőrünket, mert tudjuk, honnan indultak, hiszen itt élnek közöttünk. Már nem szeretjük őket olyan nagyon, nem izgulunk értük és a támogatásunkról sem biztosítjuk őket folyamatosan. A siker valahogy gyanús lesz. Ott motoszkál bennünk a nyugtalanító kérdés: mit tettek, hogy nekik bejött a nagybetűs élet?

Mivel jó magyarázatot és megnyugtató választ nem találunk, kitalálunk róluk valami rosszat. És a legtöbb ember vevő arra, hogy „ekézze” a másikat, és mindig kész arra is, hogy a másikat elbuktassa. Mindig található partner arra, hogy kibeszéljen, elítéljen másokat. Valamilyen módon ez megnyugtat minket és megkönnyebbülést ad. Sokkal egyszerűbb negatív színben feltüntetni másokat, elhinteni róluk, hogy nem egyenes úton járnak, mint azt gondolni, hogy okosabbak, ügyesebbek nálunk. 

Az irigység, a féltékenység megölheti a barátságokat is, ha az egyik fél nem tudja örömmel fogadni a másik előbbre jutását. Ugyanígy mehet tönkre egy házasság is, ha az egyikük kiugróan jobban teljesít a munkahelyén. Elfogadják a szakmai tudását és számítanak rá. Ha sokkal többet keres egy nő, az még manapság is elfogadhatatlan egy kapcsolatban. Sokan azt is gondolják, hogy biztosan tett még valami pluszt érte. A férfiúi önbecsülésnek sem tesz jót, ha a feleség sikert sikerre halmoz. Viszont azt is érdemes nyugtázni, hogy a sikeres feleség gyakran „elszáll”, becsmérli a párját. Ezzel pedig a kapcsolat sírját kezdi megásni, amit ő is temethet be.

Az irigység nagyon mélyen gyökerezik bennünk. Abból fakad, hogy jobbak akarunk lenni a másiknál, de valami miatt ez nem sikerül. Ha meg nem megy, akkor a másiknak se menjen jobban, mint nekem. Fájdalmasan nehéz elfogadni azt, hogy valamiben nem vagyunk elég jók, bezzeg mások…

Ezek az önértékelési gondok sok nehéz percet szülnek, és sok fejfájást okoznak. A megfelelési kényszer csúnya, önmagukat, gyengeségeiket közszemlére tevő akciókra sarkall sokakat. És ad bátorságot az újabb rosszindulatra. Pedig csak annyit kellene elfogadnunk, hogy a határaink végesek. Hogy vannak korlátok, amelyeket nem tudunk megkerülni, de megugrani sem. A léc nem mindenkinek egyformán magasan van. Irigynek lenni mindig szánalomra méltó dolog. Azt közöljük burkoltan a világgal, hogy elismerjük, hogy kevesebbek vagyunk. Kevesebbek azoknál, akikkel teljesen felesleges versenyeznünk. 

A saját csatáit és küzdelmeit mindenki önerőből vívhatja csak meg. A belső tükrünk úgyis szembesít minket azzal, hogy felesleges másokat kikezdeni. Legfőképp azért, mert igyekezet, erő és elszántság nélkül esünk bele a becsmérlés és a rosszindulat örvénylő mocsarába. Ha elfogadjuk a megváltoztathatatlant, ha a korlátainkat ép ésszel kezeljük, és nem akarunk folyton folyvást kirakat életet élni, lelkünk egyensúlya helyreállhat. A kifelé való tetszelgés átlátszó. Vegyük észre, hogy az élet ma van, és nem holnap. Nem fontos, hogy ki mit lát belőlünk, és mit mond rólunk. Az a lényeg, hogy lássuk a célt és képesek legyünk elérni.

fotó: Freepik