Minden ember életében előfordul, hogy megtapasztalja az egyedüllétet és a magányt. De mi is ez az érzés, ami hatalmába kerít bennünket, amit úgy hívnak, hogy magány? Mi ez vajon? Állapot, betegség, örökös küzdelem? Szabadság és függetlenség mindenkitől és minden helyzettől? Függetlenség, ami nem jár fájdalommal, keserűséggel és sok-sok csalódással? Várakozás, vagy vágyakozás egy személy után? 

A magányt úgy kell viselni, hordani, mint egy láthatatlan köpenyt, ami együtt öregszik a szívünkkel. Olyan ruha ez, ami sokaknak lóg a szekrényében, és időjárástól, kedvünktől függetlenül gyakran kell elővenni. Lehetünk magányosak egy kapcsolatban is, amiben megragadtunk, ami olyan, mint a mocsár, csak húz lefelé és erős karokkal kapaszkodik utánunk, nem engedi, hogy kirántsuk belőle a lábunkat. Mi ehhez okokat gyártunk, vagy keresünk, apró kis életpocsolyánkból merítve. Összeláncolhat, béklyót vethet kezünkre egy közös hitel, a ház, a gyerekek, no és a gyávaság. Az, ha nem merjük bevallani, hogy társfüggők vagyunk, hogy semmi erő nem lakozik már bennünk, és nem merünk a változás elé menni, mert nem hisszük, hogy az tárt kapukkal vár bennünket. Inkább fuldokolunk, kapálózunk, mentegetőzünk és magyarázkodunk, pedig egyszerűen csak félünk.

Félünk az egyedülléttől, a szomorúságtól és az értelmetlennek tűnő életünktől. Nincs nagyobb gátló tényező életünk során, mint a félelem. Inkább együtt lélegzünk, együtt fekszünk, kelünk a nyomorúságba szakadt mindennapjainkkal, de nem lépünk. Ilyenkor vagyunk talán a legmagányosabbak. Mert kifelé azt kell mutatni, hogy minden rendben van. Nagyon sok erő kell a hazugság, a látszat fenntartásához, és utunk során ebbe fáradunk bele legjobban. Megtörünk, vágytalanokká válunk, bántunk, kritizálunk, miközben semmi másra nem vágyunk, csak arra, hogy a semmi ágán ülő kis szívünk dobogását valaki meghallja a csillagos ég alatt. 

A másik magány nem az, amiben látszatéletet élünk, hanem, ahol valóban egyedül is vagyunk. Egyedül teljes valónkban, egyedül a csendben. Lehet macskánk, kutyánk, bármiféle mentőövünk, csak a valóságban nincs mibe kapaszkodnunk. Ez az igazi fulladás. Olyan, mintha saját magunkat nyomnánk a víz alá nap mint nap, s csak pillanatokra engednénk fel a lelkünket lélegezni, csak hogy meg ne fulladjunk. Egy szippantás oxigén, ennyi elég is egy ideig, de feljönni teljesen már nem tudunk, nem is akarunk. Nem szeretjük a magányos embereket. Furcsának tűnnek. Nem értjük őket, olyanok, mintha bélyeget hordanának. Ha találkozunk velük, nem kérdezzük meg, talán csak elvétve, hogy miért nem törnek ki ebből az állapotból, inkább elmenekülünk, megmagyarázzuk, hogy öregek, depressziósok, vagy, hogy ez az ő döntésük, mi miért vennénk magunkra az ő keresztjüket.

Való igaz, hogy más keresztjét vinni oktalanság és lehetetlen is. De nagyon is emberi lenne ebben a rideg világban segíteni azoknak, akik sérült lélekkel lenn fuldokolnak. Tény, hogy gyakran azok is sérültek, akik nem magányosak. Kifordult világunkban a virtuális álvalóság lesz a mentsvárunk, ápoljuk álbarátságainkat, álkapcsolatainkat a közösségi oldalakon, vagy feltett képekkel bizonygatjuk örömünket, sikerünket, de ha senki nem látja, szűkölve sírunk a szobánk sarkában. A hamis illúziót pedig szeretgetjük, elringatjuk, és megelégszünk vele, mert elhisszük, hogy nekünk csak ennyi jár. Ennél nagyobb és mélyebb magány pedig nem létezik a világon.

fotó: Pixabay