Mindannyian ismerjük az érzést, amikor egy új szituáció kapujában állunk, és legszívesebben visszarohannánk a jól ismert, megszokott kényelembe. Ami már lehet, hogy semmi jót nem tartogat nekünk, sőt, talán eddig sem tartogatott, de a biztonságot nehéz elengedni. A megszokásaink könnyen benne tarthatnak minket egy megromlott kapcsolatban, toxikus barátságban, esetleg lelkileg megviselő munkakörnyezetben. A változás ismeretlen irányba tereli az ember életét, ezért érthető, ha félünk az újtól.

Ha valamit megtanultam életem során az az, hogy hagyni kell magunkat kinőni bizonyos élethelyzetekből, érzésekből vagy kapcsolatokból. Még ha bűntudattal is tölt el, hogy változnak az igényeink, többet ártunk azzal, ha belekényszerítjük magunkat már nem kívánt helyzetekbe. Ezekre talán pár éve nagyon vágytunk, de már sem izgalommal, sem boldogsággal nem töltenek el. 

A változás jó dolog – az egyik legjobb, ami történhet velünk. Egyikőnk sem örülne neki, ha 10 év múlva ezen a napon pontosan ugyanott tartanánk az életben, mint ma. De mitől várnánk a fejlődést, ha nem engedjük be az új tapasztalatokat a mindennapi életünkbe? A változás félelmetes, főleg, ha mindent a feje tetejére állít… de ki tudja, hogy nem lesz-e jobb az élet fejjel lefelé?

Hiszek abban, hogy szinte mindig áldozattal jár az, ha valami újra vágyunk, és gyakran ez az áldozat a régi életünk. Ha azonban fel akarjuk fedezni mindazt, ami még ránk várhat, megéri meghozni ezt az áldozatot. Máskülönben könnyen benne ragadhatunk egy olyan életben, amire már nem is vágyunk. Talán egyszerűbbnek tűnik elfogadni a jelenlegi helyzetet, mint valami nagyon újban próbálgatni a szárnyainkat, de kétségkívül megéri kockázatot vállalni. Csak akkor nyílik ki a világ előttünk, ha el merjük engedni azt a biztonságot, ami már nem elégít ki minket.

Büszkén fogunk visszatekinteni azokra a pillanatokra, amikor bátrak voltunk, és fejest ugrottunk az ismeretlenbe. Mit tennénk, ha tudnánk, hogy egy karnyújtásnyira van tőlünk mindaz, amit elképzeltünk magunknak, és csak a kényelem tart vissza? Akkor is megelégednénk az örömtelen jelennel, vagy szép lassan ledobnánk magunkról láncainkat?

szerző: Kiss Dóra

fotó: Pixabay