Huszonkét esztendővel ezelőtt, 2002. február 14-én hunyt el az Aranycsapat legendás középcsatára, az MTK legendája, Hidegkuti Nándor. Az alábbiakban tisztelegni szeretnénk az egykori futballikon előtt, aki nem csupán a pályán és az évszázad mérkőzésén, 1953-ban, az angolok elleni találkozón hozott feledhetetlen pillanatokat a magyar futballtörténelembe, hanem élete és sportpályafutása későbbi szakaszaiban is.

A cikk fő hangsúlya főképp az 1952-es helsinki olimpiára irányul, ahol Hidegkuti és a magyar labdarúgó-válogatott aranyérmet szerzett. A visszaemlékezés egy időszerű üzenetet is hordoz, hiszen idén, 2024-ben is lesz nyári olimpia, amely száz év után ismét Párizsban kerül megrendezésre. A sport mindig is hozzájárult az emlékezetes pillanatokhoz, így a következő szövegrészletek – melyek az egykori nagyszerű labdarúgó Óbudától Firenzéig című, 1965-ben megjelent életrajzi kötetében láttak napvilágot – kiváló hangolódást nyújtanak az idei nyári olimpiai játékokra.

„Olimpia! Teljesültek tehát legszebb álmaim. A finn néppel az ismeretségünk a nyelvrokonság és évszázados barátság légkörében kezdődött, egész ott tartózkodásunk során éreztük a finn nép szeretetét. Otaniemiben, az olimpiai faluban ütöttük fel szállásunkat. A magyar labdarúgó-válogatott – általában az egész olimpiai küldöttség – az érdeklődés középpontjában állott. A külföldi újságírók serege lepte el a magyar tábort, a leglehetetlenebb kérdésekkel ostromoltak minket. A testsúlyunktól a cipőnk méretéig mindent el kellett mondanunk a sztorik után kutató újságíróknak. Ránk nagy hatással volt a klímaváltozás. Nekem például két nap kellett ahhoz, hogy megszokjam Finnország párás éghajlatát. Bizony, az első napokban nagyon letörtnek éreztem magamat, s előzően, a Finnország elleni előkészítő mérkőzésünkön szinte folyt rólam a veríték. Egy hét kellett az új éghajlatra való átálláshoz.” (…)

„Minket, magyar sportembereket nem tartottak idegennek a finnek. Ha meghallották, hogy magyarul beszélünk, hozzánk léptek és emlegették a finn-magyar rokonságot. Az ebédlőnket különös szeretettel keresték fel a külföldi sportolók is, mert a magyar konyha ízletes ételei vonzották őket. Ebédlőnk sokszor úgy festett, mint valami nemzetközi találkozó: turbános arabok, szoknyás skótok, ingujjban járó amerikaiak kóstolgatták a magyar konyha ínyenc falatjait.” (…) „Győzelmeink után sorra kerestek fel minket a régen Finnországban élő magyarok. Hosszú évek óta élnek már itt, de mégis büszkék voltak a magyar sikerekre.” (…)

„Amikor Paavo Nurmi, minden idők legnagyobb futója meggyújtotta az urnában az olimpiai lángot, véghetetlen jó érzés lett úrrá rajtam. Bennem is kigyúlt a lángocska, mind erősebben éreztem, hogy milyen nagy utat tett meg az óbudai kisfiú a „Bajzám” grundjától a helsinki olimpia színhelyéig. A stadion gyepszőnyegére esett a tekintetem és arra gondoltam, hogy vajon eljut-e ide is a magyar labdarúgó-csapat. Eljutunk-e a döntőbe? Közben a más sportágbeli magyarok szorgalmasan gyűjtögették az aranyérmeket. Mi, persze egyre inkább a labdarúgó-torna érmeire gondoltunk. Bíztunk abba, hogy ott leszünk a döntő küzdelemben. Csak az volt kétséges számunkra, hogy melyik csapatot kapjuk ellenfélnek.” (…)

A románok, az olaszok, a törökök, majd a svédek legyőzése után, a jugoszlávok elleni döntő során „zsúfolásig megtelt a helsinki stadion. Idegtépő, konfliktusokkal bővelkedő drámai küzdelemben harcoltuk ki olimpiai bajnokságunkat. Nehezen bontakozott ki a játékunk. A nagy akarat lefékezte lendületünket. Tele voltam én is kételyekkel, aggodalmakkal.” (…) „A II. félidőben kezünkbe vettük a játék irányítását, pontosan adogattunk, lendületünket nem tudta megtörni a nagy elszántsággal küzdő jugoszláv csapat, s végül is két gólunkkal elértük, amiről titkon álmodoztunk: magasba kúszott a stadion középső árbocán a magyar lobogó. S mi könnybe lábadt szemekkel hallgattuk himnuszunk fenséges melódiáit.” (…)

„Először írták le a mérkőzés után ezt a jelzőt csapatunkról: a magyar labdarúgók futball-varázslók… Pedig nem volt ez varázslat, sem csoda. Egyszerűen arról volt szó, hogy egy jól összeválogatott, lelkes, kiváló labdarúgó-erényekkel rendelkező együttes – az illetékes hazai sportszervek és a sportszerető társadalom támogatásával – bebizonyította, hogy nagy sportfegyvertényre képes. Ezt igazolta a többi tizenöt magyar olimpiai bajnokság is.”