Vajon milyen lehet egy hős élete? Az igazi hősökre gondolok, akik mindennapi cselekedeteikkel, munkájukkal, az élethez való hozzáállásukkal segítenek másokon. „Esélyt adnak az esélyteleneknek” – ahogyan Szenczy Sándor, a magyarországi Baptista Szeretetszolgálat egykori elnöke fogalmazta meg.

Engedjék meg, hogy rögtön válaszoljak is a saját kérdésemre: a valódi hősök olyanok, mint mi vagyunk. Ugyanazt a levegőt szívják, ébredés után nagyot nyújtózkodnak, kávét vagy teát isznak, olvasnak híreket, használnak cipőkanalat. Egy nagyon fontos dologban azonban különböznek sokunktól: az életük egy jelentős részét áldozzák arra, hogy segítsenek a bajbajutottakon, a nélkülözőkön, azokon, akik a remény utolsó szalmaszálaiba kapaszkodnak.

Pavelcze László is ilyen hős. Szerény, nem dicsekvő, viszont kitűnő a humora. A gútai Nagyboldogasszony Egyházi Iskolaközpont meghívására érkezett a mezővárosba, hogy a Tudomány Napján megossza a mindenre oly nyitott és oly kíváncsi gyermeksereggel, mennyire jó jót tenni, jónak lenni.

A mentőápoló, aki fel nem adta volna a hivatását

„Ajkán, az Országos Mentőszolgálatnál dolgoztam ápolóként, amikor egy alkalommal az egyik kollégám elaludt, így késve indította a művese-kört. Nekünk, mentőknek sikerült öt percre redukálnunk a késést – ezt akár az időjárási körülmények vagy az útviszonyok is indokolták volna –, a dokumentációban nem tüntettük fel, emiatt el kellett hagynunk a szolgálatot. Számomra azonban a mentés már akkor sem csak egy munka volt, hanem hivatás, amit semmiképp sem szerettem volna abbahagyni: úgy döntöttem, más formában folytatom. Elkezdtem képzésekre járni. Nem lettem éppenséggel Mac Gyver, de nagyon sok szakterületre van rálátásom: mentőápoló vagyok, ezenfelül tűzoltó, vízimentő, légi- és bányamentő, dolgozom helikopterrel, búvárkodom, alpintechnikai, valamint veszélyes anyag- és tűzszerész képesítéssel is rendelkezem” – kezdte válaszát Pavelcze László, vészhelyzet-kezelési igazgató, a HUBA Rescue 24 Tűzoltó és Kutató-Mentő Nemzetközi Csoport parancsnoka, mikor azt a kérdést tettem fel neki, mi késztet egy megyei mentőápolót, hogy az úgynevezett komfortzónájából kilépve olyan hivatást válasszon, mely egybeköti nevét és munkáját a világ katasztrófáival. A HUBA a magyarországi Baptista Szeretetszolgálatot jelenti.

Honnan a kapcsolat? – tudakolom a szakembertől, aki immáron harmincöt éve dolgozik ebben a nemes hivatásban. „1999-ben Koszovóban negyven napon keresztül működtettünk egy mobilkórházat, amelynek kapcsán a Külügyminisztériumban találkoztam Szenczy Sándorral, a magyarországi Baptista Szeretetszolgálat alapítójával. Gyorsan kiderült, hogy egy hullámhosszon vagyunk, ami gyorsan barátságot szült közöttünk, aztán munkakapcsolatot is.”

Katasztrófák testközelből

„Idén lesz harmincéves a szajoli vonatbaleset (1994. december 2-án történt): a délutáni órákban a Szajol állomáson áthaladó, Nyíregyháza-Nyugati pályaudvar között közlekedő gyorsvonat második kocsija kisiklott, majd az ezt követő kocsik száztíz kilométer/órás sebességgel egymásba, illetve az állomásépületbe rohantak. A helyszínen kutyákkal dolgoztunk, fel kellett kutatnunk az eltűnteket, a romok közé szorultakat, utána az azonosításban is részt vettünk” – emlékezett vissza a parancsnok a legelső bevetésére, melyet már, mint speciális mentő hajtott végre. Ez idáig hatvankilenc helyszínre vonult ki a csapatával körülbelül ötven országot bejárva.

Arra a kérdésemre, van-e közöttük olyan bevetés, ami valamilyen oknál fogva emlékezetesebb, mélyebb nyomot hagyott, Pavelcze László így válaszolt: „A maga nemében mindegyik extrém volt, ám sok tekintetben az 1999-es törökországi földrengést emelném ki. Kicsit olyan, mint egy időutazás, hiszen 2023 februárjában is ugyanabban az országban, ugyanolyan természeti katasztrófánál lett szükség a mentőcsapatunk segítségére. Mindenképp fontosnak tartom elmondani, hogy bár a földrengés pusztításában nem volt különbség, a szervezettség azóta szerencsére sokat javult. Három nap alatt közel kétszáz túlélőt sikerült a nemzetközi mentőcsapatoknak kimenteniük úgy, hogy nemcsak a katasztrófa és a romeltakarítás nehezítette a munkánkat, hanem az időjárás sem nekünk dolgozott, hiszen sokszor csökkent a hőmérséklet akár -10 fok alá.”

Lélekben felkészülni

„Nincs két egyforma katasztrófa, tulajdonképpen két egyforma helyszín sem, így lélekben nem lehet felkészülni. Erősnek kell lennünk, a mentési célnak kell a szemünk előtt lebegni. Úgy gondolom, a mi munkánkban, ha valakinek pszichológusra lenne szüksége, az már eleve nem jó. Nem alkalmas erre a munkára az olyan személyiség, aki nem képes megküzdeni ezekkel a kihívásokkal. Szerencsésnek mondhatom magam parancsnokként, mert igencsak kicsi nálunk a fluktuáció. A kollégáim, a mentőcsapat tagjai a hétköznapokban is ebben élnek: tűzoltók, orvosok, ápolók, katonák, rendőrök, szakmájuk legjobbjai, akik legnagyobb többségben önkéntesen, térítésmentesen vállalják a bevetéseket, egyetlen cél érdekében: hogy minél többeken segíthessenek. Sokat beszélgetünk egy-egy bevetés után, ez nagyban segít abban, hogy az átélteket könnyebben tudjuk feldolgozni. Jómagam pedig megfogadtam, hogy ha álmaimban visszatérnek a mentések, akkor fel kell adnom ezt a munkát, mert az azt jelentené, hogy megtelt az elmém, nem képes már többet ebből a világból befogadni” – mesélte Pavelcze László, aki saját bevallása szerint könnyen elérzékenyül, ám ez teljesen érthető: ha túlélők után kutatnak egy olyan helyen, melynek már a látványa is halált lehel, az élet legapróbb szikrája is mennyei boldogsággal tölti el.

A jövő hősei

Az a munka tehát, mely inkább szakma, még inkább hivatás, de talán elhivatottságnak is nevezhetjük, sok lemondással jár: természeti katasztrófa bárhol, bármikor adódhat, és akkor tervezés és pakolás után repülőgépre száll a mentőcsapat, célpontjuk lehet akár a világ másik vége is, de útjuk nem kirándulás, hanem testi és lelki megterhelés, rengeteg munka, önfeláldozás, görcsös ragaszkodás a Jóistenbe vetett hithez, a reményhez, az esélyhez. Vannak örömteli pillanatok, de ne feledjük: a katasztrófa már a megnevezésében is rettenetes.

Hogyan lehet hát utánpótlást toborozni, akik tovább viszik az „öreg rókák” tapasztalatát? „Ezzel a munkával a fiatalokat lehet megfertőzni elsősorban. Klupács Péter kollégámmal rendszeresen látogatunk iskolákat, óvodákat a „Hős benned van” programmal, oktatjuk az újjáélesztést, illetve azt a hozzáállást, hogy senki mellett nem lehet elmenni, mert bárki, bármikor kerülhet olyan bajba, hogy kénytelen mások segítségére szorulni. Ezeket az alkalmakat is felhasználjuk a mentőmunka népszerűsítésére, egyfajta pályaválasztási útmutatót is nyújtunk. Nyolc gyermekem van, közülük két fiam már mögöttem áll, segít a munkámban: az egyikük orvostanhallgató, a másik logisztikusnak tanul a Közszolgálati Egyetemen. Igyekszem mindenben segíteni őket is, hogy mindig legyen egy felkészült, erős mentőcsapat, ha a szükség úgy hozza.”

Kalmár Csaba

Fotó: Wikipédia