„Aki mindenkinek a barátja, az senkinek se a barátja”

A családban, az óvodában és az iskolában, de még a munkahelyen is és azon túl is, emberi kapcsolatainkból életre szóló barátságok alakulnak ki. Ezek végig kísérnek bennünket egész életünkön. Van kire számítani, van kinek szólni, van kihez odafordulni, és mindig van, aki meghallgat bennünket. Ők a mi barátaink. 

Amióta világ a világ, a barátaink életünk olyan szereplői, akik nélkül kevesebbek lennénk. Kibírják az életünk kihívásait, néha a terheit, a közelséget és a távolságot, a hűséget és a féltékenységet, a büszkeséget és az irigységet. A legtöbben azt gondoljuk és úgy hisszük, hogy akkor élünk értelmes életet, ha mindig, mindenhol, és minden élethelyzetben van egy barátunk, akihez bátran fordulhatunk, aki mindig elérhető távolságban van. 

Szüleink gyermekkorunkban a játszótéren azt mondták: menj oda, ismerkedjél meg vele, játsszál szépen. Iskolában: nézd ő jobban tanul, mint te, kérdezd meg tőle. Munkahelyen: ügyesebb és gyorsabb, mint te, kérj tőle tanácsot, hátha segít neked. 

Nem minden gyermekbarátság állja ki az idők próbáit. 

A barátságban ki választ? Én választok személy szerint, vagy engem választanak? 

A legfélelmetesebb az, ha nem választunk, és nem választanak minket. Nem minden élethelyzetben alakul ki az élethosszig tartó, elkötelezett barátság. Mindenkinek vannak olyan tapasztalatai, amikor hiába próbálkozik, nem jön össze. Nincs meg a teljes összhang, néha kész káoszba torkollik egy ismerkedés, barátkozás. 

Gyermekkorban gyakran tapasztalhattuk, hogy akivel tegnap jóban voltunk, az holnap már nem ismer bennünket, akire meg eddig rá sem hederítettünk, az meg elénk toppant. Akarsz velem játszani, beszélgetni, együtt rajzolni? Ebben a korban nem az a döntő, amit mi gondolunk, vagy éppen elhiszünk az adott pillanatban. 

Gyermekkorban könnyen megy az elfogadás, az alkalmazkodás, a megbocsátás, a harag után a kiengesztelődés. A tanár néni azt mondja nektek, hogy fogjatok kezet és felejtsétek el a veszekedést. 

A legtöbb esetben gyermekként és később felnőttként is megtaláljuk azokat a személyeket, akikkel nekünk jó együtt lenni. Lehet, hogy csak hetekig, de akkor is megtaláljuk. A barátságokat az élet természetes velejárójaként képzeljük el, pedig, ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, ez nem éppen így van. Mennyi, de mennyi küzdelmes pillanatot kell megélni az embernek, hogy jó barátságokat tudjon kialakítani és fenntartani. 

A barátság egy élethosszig tartó, igaz ajándék lehet a magam és a barátom, barátaim számára. Nem számít senki és semmi, csak az, hogy a barátság, amit kialakítottunk, működjön. Egy igazi barát – és feltételezzük, hogy van ilyen, – igazi ajándéka a felnőttkornak. De ehhez nagyon jónak kell lennie a barátságnak. Nagyon mélynek, türelmesnek és szolidárisnak. 

Talán meglepő, de a jóban sokkal nehezebb megtartani a barátságot, mint a nehéz időkben. Amikor a mindennapokban bánat ér bennünket, az valahogy könnyebben sodorja felénk a barátokat. Nem mindig azért, hogy részesei legyenek szenvedésinknek, inkább azért, hogy szorongatott helyzetünket látva kicsit arra gondolhassanak, hogy lám, másoknak sem könnyebb az élete. 

Nehéz kapcsolat a barátság, amit ápolni kell, amiért dolgozni kell, amiben személyiség, értelem, érzelem, érték van, talán egy egész élet munkája.

fotó: pixabay