XXIII.

Köszönet

Köszönöm, köszönöm, Uram…

Köszönöm a csendet, ami jó. Ami nem a fagyott és halott hiányé, hanem…

Amiben benne van a lét derűs mosolya, az élet csendes szuszogása, és a fény hangtalan ragyogása.

Köszönöm a csendet, amiben nem vagyok egyedül. Ami közel hozza a mezőn játszó gyerekek vidám rikoltásait, de képes diszkrét paplant teríteni a szomszédok morgására.

Köszönöm a csendet, amiben elnémul a zaj, mégis tele van a szú percegésével meg a levelek suttogásával.

Köszönöm a csendet, amiben mocorog az élet, amitől tudom, hogy lélegzek és élek.

Köszönöm a csendet, ami nem hagy aludni, de folyton arra csábít, csukjam be a szemem.

Köszönöm a csendet, mert szép. Faragott szárnya van benne a pillangónak, színes emléke egy régvolt barátságnak, ami nem szűnt meg, csak most épp soványan és szomorúan távoli vidékén jár a múltnak. Illata van benne a teremtésnek, szirma van tőle az időnek, s megmarad rajta egy gyönyörű cseppje a fiatalságnak, akár a rózsa selyme megőrzi picit a harmat kristálygolyóját.

Köszönöm a csendet, mert előbb-utóbb beszédre biztat. Gondolat-cserére, Veled, Uram, s szinte nógat, hogy mondjam el – csendben, csak halkan, hogy szinte magam se halljam – azt is, amit így, félálomban egy angyal súgott a fülembe az imént.

Köszönöm a csendet, ami nem hagy félni, de enged remélni, amiből annyira, de annyira szeretnék még egy maroknyit kérni…

Fotó: pixabay