Emlékszem egy gyerekkori álmomra, ami olyannyira kínzó volt, hogy máig, túl a harmincon, nyomasztó érzést tud kelteni bennem. A szó szoros értelmében beleégett a retinámba. Még ma is rettegéstől izzik a testem, amikor rágondolok, gyereklélekkel a könny marón csordult végig az arcomon. Egy átlagosnak tűnő napon kinyitottam a szemem, az ágyamon térdelve kinéztem az ablakon, és figyeltem, ahogy a házunk előtt megáll egy teherautó. Katonák szálltak ki belőle. Szinte megbabonázott a szokatlan szituáció: terepszínű egyenruhát viselő, robotszerű lényektől morajlott az utca. Míg én elcsodálkozva szemléltem a különös helyzetet, arra eszméltem, hogy a szüleim magukra öltötték legszebb ruhájukat. Magas szárú csizma, csinos kabát. Emlékképek. A csend beszélt helyettünk, miközben haladtunk lefelé a grádicson. Fokról fokra, jobb láb, bal láb. Milyen szimbolikus, katonákra emlékeztető mozgás. Ezután már csak édesanyám mosolyára emlékszem, meg arra, hogy falhoz állítják és hidegvérrel kivégzik őket. Hátborzongatóan zseniális az emberi agy működése, micsoda képet pingált gyermeteg fejembe.

A szakirodalom szerint népirtásról beszélünk, ha valamely nemzeti, etnikai, faji vagy vallási csoport teljes vagy részleges megsemmisítésének szándékával követik el. Ha egy csoport tagját megölik, testi vagy lelki sérelmet okoznak neki, ha a közösséget pusztulással fenyegetik, meggátolják a születést, erőszakosan elhurcolják a gyermekeket. A nürnbergi törvényszék még nem ismerte ezt a fogalmat, az első eljárás a volt Jugoszlávia kapcsán született meg.

Az egyik pillanatban még béke, a következőben már háború

Szlovénia függetlenségi deklarációjával megkezdődött a 20. század egyik legvéresebb konfliktusa, a délszláv háború. A máig destabilizált területen, a kilencvenes években békefenntartók jelentek meg, és biztonsági övezetté nyilvánították a bosnyák szigetet. A Mladić vezette szerb erők azonban nem riadtak vissza a „kéksisakos rendőröktől“. Szrebrenicát kezdetben módszeresen kiéheztették, túszul ejtett békefenntartók révén előnyös helyzetből tárgyaltak az ENSZ-erőkkel, majd a július 7-én meginduló offenzíva során a város a kezükbe került. Négy nappal később, július 11-én a szerb katonai alakulatok 8300-11 000 bosnyák civilt mészároltak le. A holland védők szeme láttára vadászták le a menekülő muszlim férfiakat és fiúkat. Az áldozatok közt voltak Ramiza Gurdić hozzátartozói, férje, két fia és 33 családtagja.

„Utoljára akkor láttam Musztafát, amikor Szrebrenicából busszal vittek el. Egy csoport fogoly ült az út szélén, fegyveres őrök vigyáztak rájuk, az oszlopnak támaszkodtak. Az egyik szerb katona odakiáltott a nőknek, hogy nézzék meg a fiaikat és férjeiket, ez lesz az utolsó alkalom, hogy látják őket. Felnéztem és láttam, hogy egyikük a fiam, Mustafa. Összenéztünk, majd lehajtotta a fejét. Ez volt az utolsó alkalom, hogy élve láttam. A másik fiammal, Mehrudinnal nem tudom, mi történt. Ami a férjemet, Junuz-t illeti, őt egy olyan csoporttal látták, akiket egy raktárba tereltek, majd lemészárolták őket. Nem telik el nap, hogy ne gondolnék rájuk. Még mindig fájdalommal fekszem le, és szomorúan ébredek. Szörnyűségek szemtanúja voltam. Láttam, ahogy hidegvérrel megölnek egy terhes nőt, ahogy azt is, hogy egy alig 10 éves fiút lefejeznek.“

Hát az ördög veszi meg

A bosnyákok ellen elkövetett vérengzés az ENSZ-békefenntartók egyik szégyenfoltja. Igaz, felmerül a kérdés, hogy a Karremans vezette zászlóalj milyen eséllyel tudta volna megállítani a bevonuló erőket. Bennem él egy kép, ahol az emberek bátrak, felelősséget tudnak vállalni a tetteikért, önfeláldozók, a megszámlálhatatlan bukás ellenére újból és újból kinyitják szívüket a szeretet előtt, sőt, a lelkük legmélyéről. Ebben a világban minden egyes személy tiszta szívvel cselekszik, hősként lép fel az ártatlanok védelmében. Az életét adja önzetlenül, gondolkodás nélkül. A másikért. Vagy tán önmagáért?! Az ember így válna halandóból halhatatlanná. Halhatatlan, tiszta szívvé. Azonban ez a kép halovány, nem több puszta tévképzetnél.

A világ nem ilyen, egy szemernyit sem. A valóságban Karremans alezredes a szerb hadsereg főparancsnokával koccintgatott. Hisz a jó kapcsolatok mindenek felett állnak. Itt a szőnyeg alá söpörhető minden. Akár a vér áztatta tettek is. Hisz van az a pénz. A narancssárga köntösben tetszelgő nemzetvezető pedig nem szavazza meg az ENSZ határozatát, amely megemlékezne a kiszolgáltatott áldozatokról. Mert nem. Pont. A medve azt nem úgy kívánja. A romlottak világa ez. A gerinctelenné fejlődött kétlábúak paradicsoma. A látszat igazi dísz, a lélek teher.

Álmomban, akkor megölték a szüleimet könyörtelenül, hidegvérrel. Láttam, ahogy fegyvert fognak rájuk, ahogy azt is, hogy összecsuklanak az őket ért találatoktól. Rémálom. Fojtogató emlék. De a tudat, hogy felhívhatom őket, meglátogathatom és megölelhetem őket, felébresztett a lidércnyomásból. Azonban, és ezen van a hangsúly, nem mindenki ilyen szerencsés. Ó, de mennyire nem!

„A mélyben néma, hallgató világok,

üvölt a csönd fülemben s felkiáltok,

de
nem felelhet senki rá a távol,

a
háborúba ájult Szerbiából

s
te messze vagy.“ (Radnóti Miklós: Levél a hitveshez. 1944.)

fotó: wikipédia, remembering srebrenica