ARCHÍV: Fenyő Miklós már 55 éve a magyar rock and roll ikonikus alakja. Idén tölti a 77-et, aktívan koncertezik, zenéket ír, és a színház is fontos szerepet tölt be az életében. Ritkán ad interjút, ám dunaszerdahelyi koncertje alkalmával mégis kivételt tett lapunkkal. A vele készült beszélgetésben többek közt arról is szó esik, hogy mi tartja őt fiatalon, mit csinál szabadidejében, és mit gondol a rock and roll jövőjéről.

Hogy érzi magát a mai koncert után?

Ugyanúgy, mint előtte. Teljesen rendben vagyok, a koncert előtt is jól éreztem magamat és most is.

55 éve van a pályán, és mindig önazonos tudott maradni. Sikerének lehet ez a titka?

Sikeremnek részint lehet, hogy ez a titka. Majd ezen is el kell gondolkoznom. Önazonosság és őszinteség – ezt a két szót próbálom egymás mellé tenni. Én őszinte vagyok, nem titkolózom, amit el akarok magamról mondani, elmondom a dalaimban, és aki azt dekódolni tudja, az megért engem teljes mértékben. Nekem egyébként is egy belső vágyam, és úgy gondolom, bár nagyképű kifejezésnek hangzik, de nem annak szánom, hogy valamiféle önképet, önazonosságot teremtettem saját magamnak. Ez tetszik az embereknek, mert úgy érzik, hogy én akkor is ezt csinálnám, ha nem ekkora tömeg előtt zenélnék, hanem csak otthon egy zongoránál. Akkor is ezt csinálnám, ez tényleg így igaz. És talán ez a titka, ha egyáltalán van valami titka. Igazából, én nem vagyok hivatott arra, hogy ezt megfejtsem.

Azt nyilatkozta egyszer, hogy a rajongók szeretete tartja Önt fiatalon. A közönség mennyit változott az évek alatt?

Ők is fiatalok tudtak maradni. Amikor a színpadon vagyok, mindig próbálom átérezni azt a szeretetet, ami miatt én egyáltalán színpadon vagyok. Nekem nagyon sokat jelent, el is mondtam a koncerten. Arra az időszakra minden megváltozik, ami egyébként foglalkoztatja az embert az életben, az úgy kitörlődik. Marad az a pillanat, amikor ott van a színpadon. Ez most 75 percig tartott, eredetileg egy órát kaptunk, negyed órával túl is teljesítettük. Kértem, hogy ne délután hatkor lépjek fel, mert olyankor nem tudok fellépni, az túl korai nekem, ezért inkább a fél 11-et választottam. Nagyon szívesen maradtam volna még, de hát már így is túlléptük az időt.

Visszatérve a rajongáshoz, biztos vannak olyan rajongói ennyi év után, akik már ismerősek. Milyen érzés, hogy még mindig járnak a koncertekre?

Jó a kapcsolatom a közönségemmel. Vannak, akiket ismerek, mert gyakran jönnek. Néha rácsodálkozom, hogy még mindig ennyire szeretik, amit csinálok. Én nem vagyok egy olyan személyiség, aki önmagába olyan mértékben szerelmes, hogy azt mondja, hogy: „nahát, nyilván imádnak.” (nevet) Én inkább hálás vagyok. Ha nagyon szeretnek, akkor valami okuk van rá, hogy nagyon szeressenek. Ez az ok, a bennem rejlő valamiféle vonzerő, amit körülírni, definiálni persze nem tudnék, de azért jó érzés. Nagyon jólesik. A közönség nagy része nyilvánvalóan nem olyanokból áll, akiket ismerek, de azért vannak ismerős arcok. Látom azokat, akik követnek, akik mindig eljönnek, és örülnek. Én is nagyon örülök nekik. Ez egy jó kérdés volt.

Ha jól informált vagyok, akkor több mint 500 dalt jegyez, amit publikált is, és ezen kívül gondolom, vannak a fiókban is dalok. Melyik a kedvence?

Bizony vannak a fiókban is. Az az 500 körüli dal, amit megírtam, az mind kedvenc. Amikor megírtam, akkor egy adott lelkiállapotban voltam, és ezt a lelkiállapotot, amikor elő kell adni ezeket a dalokat, én átélem. Komolyan. A másik kérdés, a legsikeresebb. A kérdés bizonyos értelemben erre is vonatkozik. Mert hogyha azt mondom, hogy Csavard fel a szőnyeget, amivel kezdődött minden, az a dal olyan, mint az első szerelem. Ha azt mondom, hogy Csókkirály, ezzel azonosítanak engem, ez vagyok. Ha azt mondom, hogy Hotel Menthol, ezzel azonosítom azt a kultuszt, amit létrehoztam. Most nem akarok nagyképű lenni, de ezt a kultuszt én hoztam létre. A dal egy olyan vallomás, ami belülről jött és nagyon kikívánkozott belőlem akkor, amikor megírtam. Ami a sorsát illeti, amit itt elmondtam a színpadon, hogy mi minden lett belőle, az nagyon-nagyon büszkévé tesz engem. Öröm számomra, hogy ezt el tudom mondani. Valahányszor ezt a dalt éneklem egy színpadon, mindig eszembe jut, amikor megírtam. Sokszor el is mondom, hogy írtam meg. Kikívánkozott belőlem, és szerintem, akik hallgatják, azért szeretik nagyon. Nyilván mindenkinek szól a mondanivalója, de átérzik, hogy ez ihletett pillanat volt, amikor akartam valamit mondani. És amikor eléneklem egy színpadon, egy koncerten, én ezt a pillanatot látom magam előtt, újra átélem.

A fiókban heverő daloknak mi lesz a sorsuk? Mikor jön el a megfelelő pillanat a publikálásra?

Nem lehet tudni. Akkor kerül elő új dal, mikor egyszer csak jön egy késztetés bennem, hogy most én azt szeretném közölni. Közöltem az elmúlt években is. Voltak rosszabb évek, mikor be voltam zárva, akkor írtam jó néhány dalt. Ebből legalább a felét publikáltam is, akkor ezt akartam mondani. Minden dal azért jött, mert azt akkor el akartam mondani, és a késztetést kihozta belőlem, hogy publikáljam. Ha kellett, akkor lemezen, CD-n, DVD-n, kazettán, vagy YouTube-on, tehát különböző felületeken. Az egész 55 éves pályafutásom arról szól, hogy én mesélek saját magamról, és aztán tessék megérteni, ha tetszik, és ha akarják.

Mit csinál Fenyő Miklós, amikor nem a zenével foglalkozik?

Futballmeccset néz.

Manchester United meccset?

Manchesterben éltem egy jó darabig, de nem ott szerettem meg a futballt. Itthon szerettem meg, még azelőtt, mert akkor nagyon nagyok voltunk. Most kezdünk kicsit jók lenni, aminek rettentően örülök. Ami a Manchestert illeti, eljegyeztem magam a klubbal. Most sajnos kifejezetten gyenge, de hát a Fradit se azért szeretik az emberek, mert éppen a legjobb. Volt már a legrosszabb is, akkor is kitartottak mellette. Ez egy szívügy. Másrészt a kérdésre válaszolva, nézem a meccseket, mert kikapcsol, érdekel és tanulok is belőle. Nagyon sok szempontból ez majdnem olyan kikapcsolódás, mint egy koncert.

Komolyan?

Igen.

Ön szerint milyen lesz a rock and roll jövője?

Nem tudom. Ha ezt Elvistől ’56-ban megkérdezték volna, valószínűleg ugyanezt tudta volna mondani. Nem azért mondom, hogy önmagamat hozzá hasonlítsam. Nem tudta, én sem tudom. Nekem már az is borzasztó nagy élmény, hogy ez ennyi ideig kitartott, hogy van egy hivatkozási pont, amire állandóan vissza lehet utalni. Nem is tudom, hogy a hallgatóságom pontosan érti-e, érzékeli-e, hogy mi ez, mert ez egy olyan nagy tett a világban. Nem az én tettem, hanem a világ tette. Elvis óta egyszerűbb mondani, bár nem ő volt az első, de ő lett a legnagyobb. Ez egy óriási tett, és engem ez érdekel belőle, nem a lófarok, a pöttyös szoknya, meg a lampion vagy a luftballon. Ezek aranyos, kedves dolgok, de a lényegét, az izgalmasságát, a forradalmiságát nem fejezi ki. Én abban a reményben létezem, hogy az én dalaim által a forradalmisága hangsúlyt kap, és kiderül, hogy ez egy tett. Ezt a szót azért ismétlem annyiszor, mert nagyon szeretem. Ez valóban egy nagy tett, és hogy tényleg az, azt bizonyítja az a sok-sok év, amióta egyáltalán létezik, és ezt így tudjuk nevezni. Szóval ez egy óriási dolog.

fotó: a szerző