„A színház a pillanatnak szól”


ARCHÍV: Hernádi Judit Jászai Mari-díjas magyar színésznő, énekesnő és érdemes művész Kern András színművésszel koncertezett Dunaszerdahelyen. Senkinek nem kell őt bemutatni, hiszen rengetegen ismerhetik őt színházi előadásokból, filmekből, televíziós műsorokból vagy akár sorozatokból: ő volt Jakab Bella A miniszter félrelépben, Jucus a Pasik!-ban, Szabó Ludmilla a Keresztanyuban, és még sorolhatnám. A színésznő dunaszerdahelyi fellépése alkalmával interjút adott lapunknak. Beszéltünk többek közt színházról, félelmekről és arról is, hogy fogadja a nézők visszajelzéseit.

Színházi előadások miatt sokkal gyakrabban láthatják Önt a nézők, mint koncert. Mit ad Önnek egy előadás és mit egy koncert? Egyáltalán összehasonlítható a kettő?

Nem szoktam hasonlítgatni, azon az estén azt élem meg, ami éppen van. Tulajdonképpen szerepelek olyan színházi előadásban is, ami koncertszerű, Menopauza a címe. Nem mondanám, hogy koncert, de tele van egyedi dalokkal, és mégis színház. Szerintem a színház az, amikor leülnek az emberek és nézik.

Kern Andrással már nagyon sokszor keresztezték egymást az útjaik. A koncertjeire is mindig kíséri őt fellépőként. Mely dalokat énekli Ön a mai koncerten?

A műsorban el is szoktam mondani, hogy az én első szerepem vele volt a Vígszínházban, amikor főiskolás voltam, akkor játszottunk együtt, még ő is fiatal volt. Olyan dalokat adunk elő, amik az én lemezemen rajta vannak, illetve az Andrissal közös lemezünkről két duettet és még egy dalt ezen kívül, a Sohase mondd! is a koncert része.

Egyszer nyilatkozta, hogy színpadra lépés előtt szokott izgulni. Mi változik, mikor elkezdődik az előadás?

Azért szoktam, mert minden odabent dől el, abban a pillanatban, amikor az ember belép, hogy milyen a közönség és a közönséghez való viszony. Minden este egyedi, az is felmerülhet, hogy egyszer majd valami nem sikerül. Amikor elkezdődik, akkor már felesleges izgulni.

Gondolom, minden előadás alkalmával más energiák vannak a teremben. Miből érzi azt, hogy egy előadás nagyon jól sikerült? Mennyire befolyásolja Önt a közönség hangulata?

Igen, ez így van. Abszolút hatással van rám az emberek hangulata, hiszen a színház a pillanatnak szól. Lehet érzékelni, ha mondjuk katasztrófa utáni hangulat van, vagy most a pandémia után, amikor végre jöhettek az emberek a színházba, éreztem, hogy mennyire örülnek, hogy végre újból együtt vannak, és ott lehetnek az előadáson. Karácsony előtti napon azt is lehet érezni, ha arra gondolnak, hogy most éppen a bejglit kéne csinálniuk és el vannak vele maradva, de a lányuk vett egy jegyet… (nevet) Az kifejezetten észlelhető, ha másképp ülnek ott.
Belül érzem, ha egy előadás jól sikerült. Mondhat bárki bármit, gratulálhat bárki és gondolhat bárki bármit, akár jót vagy rosszat is.

Kedvenc előadásom az Ön szereplésével A félelem megeszi a lelket, amit Bányai Kelemen Barnával játszanak az Átriumban. Ön szokott félni valamitől?

Igen, szoktam, de nagyon igyekszem nem félni. Ha vannak félelmeim, akkor folyamatosan bennem mozognak. Azt egyszerűen nem bírom tolerálni, ha félelmet akarnak ébreszteni bennem. Ezt nagyon gyakran akarják hírekkel, például, ha nem csinálod ezt vagy azt, akkor valami történni fog. Ha kifejezetten azt érzem, hogy valahol erre játszanak, akkor én onnan menekülök.

Mi lelkileg a legmegterhelőbb ebben a szakmában?

Talán az egyenetlensége, miszerint vagy egyszerre nagyon sok minden van egymás után, vagy pedig éppenséggel kevés. Egyszerűen egyenetlen az egész, és nem is kicsit, hanem nagyon.

Eddig nem szerepelt napi sorozatban, aztán jött a Keresztanyu, most pedig a Drága Örökösök. Nehéz összeegyeztetni a színházzal? Hogy érzi magát a forgatásokon?

Nehéz, bírom még, de nagyon rombolja az idegrendszert és fárasztó is. A forgatáson nincsen semmi baj, de amikor utána egy kis szünet van, akkor néha azt érzem, hogy teljesen ki vagyok zsigerelve.

Hogy fogadja a nézők szeretetét, visszaigazolásait? Miben méri a sikert?

Nem feltétlenül jól fogadom, kifejezetten védem magam. Nekem az a dolgom, hogy oda kiálljak és adjak. Amikor személyesen jönnek oda hozzám, akkor úgy gondolják, hogy nekik ez ugyanolyan lesz. Egyszemélyes színházat akarnak tőlem, és azt nem bírok adni. Egyáltalán nem rám kíváncsiak, hanem arra az emberre, akit ők kigondolnak, hogy én ki vagyok, vagy mondjuk a szerepre, és én azt nem akarom nyújtani, nem is tudom. Úgy érzem, hogy ezek nem feltétlen adnak, hanem rabolnak, ez a helyzet. Én ezt így ha lehet, lezárom.
A sikert már semmiben sem mérem. Nem különösebben foglalkoztat, de örülök, ha örülnek az emberek. Boldog vagyok, ha másnak ez örömet okoz, és erre azt lehet mondani, hogy ezt sikerként könyvelem el.

fotó: a szerző