Hunyd le a szemed csak egyetlen minutumra, és képzeld el, ahogy lángra lobban egy gyufaszál. Megvan a „detonáció“ pillanata? Amikor a reakciót követően az égés átterjed a gyújtószálra? Az a röpke idő, amikor az apró botocska hevesen, magas hőmérsékleten, szúrólángszerűen ég?! Na, azt képzeld el: a heves, izzó, robbanásszerű erőt. Meg a lángot, amely oly jelentéktelen, mégis van benne valami csábító, leírhatatlan vonzerő; vajon a színek kavalkádja van rád ilyen hatással, vagy tán kecses mozgása dobogtatja meg a szíved? A hatalma? Pusztító ereje? Érdekes elem a tűz, tulajdonságok ezrével, szimbólumok sokaságával ruházható fel. Egy elem, amelynek meghatározó szerepe van a Bibliában, kulcsfontosságú helye a mitológiában, de nevezhető akár az ember legelső találmányának is. Jómagam azt az elméletet vallom, hogy olyan, mint a kézzel fogható vágy. Nem is: sokkal inkább a szerelem. Szeress akár a tűz – mondanám –, akik közel merészkednek hozzád, azoknak nyisd meg a szíved, melengesd őket lángoddal, fényeddel. Ó! A négy fő elem egyike valódi szépség, egy igazi fenevad, melynek szüksége van idomárra, arra, hogy valaki féken tartsa, felvegye a harcot ellene, és ha kell, elpusztítsa. Mondom: vágy és szerelem.

Van hitem a magas falak előtt…

…na meg a lángok előtt, a szétroncsolt autók, a katasztrófa utáni károk, árvíz, földrengés, és tulajdonképpen minden előtt. Voltaképpen az imént felsoroltak mindegyike a tűzoltók hatáskörébe tartozik. Mármint az elhárításuk. Hisz gondoljuk csak át: tüzet oltanak, az autókat úgy hasítják szét, akár a konzervdobozt, a leghajmeresztőbb helyzetekből mentik ki az embereket – legyen az a magasból vagy a mélységből. Olyanok, mint azok az angyalok, akiket megfosztottak szárnyaiktól, csak hogy a Földön járhassanak, és megóvhassák az embereket. Itt, Komáromban is vannak ilyen szárny nélküli lények, én láttam őket, a saját szememmel. Egy karmazsin színű épületben rejtőzködnek, elárulja őket az az ősi, történelmi értékű oltókészülék. Évek hosszú sora telt el úgy, hogy csupán jártam-keltem az előbb említett komplexum előtt, mígnem egy júniusi napon abban a kiváltságban részesültem, hogy a komáromi tűzoltókkal tölthettem el egy egész munkanapot. 12 órát. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy újból és újból megélhetem azt a bizonyos pillanatot, amely megváltoztatja egy ember életét. Amitől létem egy kicsit más lesz. Egy leheletnyit több. Bármilyen hihetetlenül is hangzik, 12 órán át én is a láng őre lehettem, ami, hogy igazán szimbolikusan fogalmazzak, pokolian nehéz volt.

„Együtt hajtunk, együtt halunk, tűzoltók egy életre“

„Heten vagyunk, mint a gonoszok. Vagy mint a törpék (hangos nevetés). Ma lesz egy Hófehérkénk.“ (újabb nevetés).

Hát így indult az a bizonyos nap, amikor nem egy boszorkány elől bujdosó, fekete hajú, miniembereket őrző hercegnő voltam, hanem egy kissé trágár, és még annál is szégyenlősebb Hamupipőke. Akire a lánglovag nem üvegcipellőt adott, hanem óriási, minden ellen védő csizmát. A fenébe a felszínes magassarkúval, hisz ez sokkal pöpecebb.

„Autóbaleset történt a Szövetkezet utcában. Sérült a helyszínen.“

– hallatszik a hangszóróból, és mi már rohanunk is a helyszínre. Egy percünk van, hogy elkészüljünk, így sebtében felkaptuk a nadrágot, a kabátot már az autóban, nagy szirénázások közepette kapcsoltuk be.

„A helyszínen derül ki mindig, hogy mi történt pontosan. Előre sosem lehet tudni. Volt, hogy bejelentették, hogy egy baleset után olajfolt maradt az úton. Mentünk a helyszínre, és akkor láttuk, hogy az autó egy betonhídnak, vagy árokátjárónak hajtott neki, aztán megfordult a levegőben, szó szerint lekaszálta a tujafák tetejét, és végül az útra esett. Az autó elkezdett égni, de szerencsére volt ott valakinek annyi lélekjelenléte, meg hát poroltója is, ugye, hogy nem fagyott le, és elkezdte a tűz megfékezését. Az autó utasai komoly sérüléseket szereztek, de a sofőr enyhén ittas állapotban még azért kért egy szál cigit“

– mesélik újdonsült kollégáim, majd mielőtt tovább faggathatnám őket, meg is érkeztünk a helyszínre. Azt azért szeretném tisztázni, hogy minderre a tűzoltóság udvarában került sor, egy gyakorlat keretein belül. Egy igazi kivonulásnál komoly szabályok vannak, civilek például nem is tartózkodhatnak az autóban. Persze az imitáció mit sem változtat a tényen: a fiúk igazi ászok, még jó, hogy teljes felszerelésben voltam én is, így nem láthatták, hogy tátott szájjal figyelem rutinos mozgásukat, magabiztos ténykedéseiket. Akkor éppen kimentettek a szardíniás dobozra emlékeztető gépjárműből.

A nap ugyanis arról szólt, hogy megismerjem, és a saját bőrömön tapasztalhassam meg, milyen is egy tűzoltónak lenni. Mit kell tennie, ha épp arra gyanakszik, hogy megsérült az áldozat gerince, miként kell megnyugtatni a halálra rémült, csapdába esett őzikére emlékeztető embereket. Egy percre sem hagytak magamra, három hős dolgozott a megmentésemen. Sikerült elérniük, hogy arra az egy percre különlegesnek érezzem magam. Sosem fogom elfelejteni, amikor a hordágyon fekve megláttam megmentőim arcát. Ahogy azt sem, milyen érzés volt levágni egy kocsi ajtaját. Mikor ötödször is megkérdeztem az oltalmazómat, hogy fogja-e a gépet, ő pedig csak széles mosolyra húzta a száját, mert tudta, hogy egyedül esélyem sem lett volna megtartani. Jó lesz visszaemlékezni a beszélgetésekre, hogy sosem hagytak egyedül, vagy mikor elérzékenyültem a szavaiktól:

„…látod, most itt ülünk, és beszélgetünk, egy másodperc múlva, lehet megszólal a vészjelzés, nem egész egy perc múlva pedig már az utat rójuk, hogy megmentsük valaki életét.“

Lobogó tűzzel farkasszemet nézni

Lobbanás. A magasba felcsapó lángok megsimogatták a csillagos égboltot, füstfelhő borította be a tájat. Én pedig ott álltam a narancssárga fényben, a füst vakító fogságában, talpig tűzoltó felszerelésben, légzőkészülékkel az arcomon, oxigénpalackkal a hátamon. Ez volt az a pillanat, amikor megállt az idő. És én végignéztem a hősökön, ahogy fittyet hányva a fizika törvényeire, párbajra hívják a négy elem egyik legerősebbikét. Centikre voltam az égő roncstól, ha kinyújtottam volna a karom, még meg is érinthettem volna azt a fénylő csodát. Itt tudatosult bennem csak igazán, mit jelent olyan férfinak lenni, aki naponta életet ment, aki berohan a lángoló épületbe, keresztül a tűzön, csak hogy más élhessen. Itt kaptak értelmet a szavak:

„Ebben az évben volt egy nagy kivonulásunk, ahol ott voltunk este 10-től reggel 7-ig, akkor jött el az utolsó autó. Kimentünk hatan, jöttek Újvárból, önkéntesek Ógyalláról, és még innen is ment egy másik kocsi, hogy legyen elég vizünk. Kimondottan aktív tempóban dolgoztunk. Az ilyen helyzetben számít igazán a csapatszellem, hogy mennyire tudunk összedolgozni. Nem volt szükség szavakra, egyszerűen tudtuk, a testbeszédből láttuk, kinek, mire van szüksége: létrára vagy a tömlő meghúzására. Ha egy C-s tömlő megtelik vízzel, ráadásul a sárban húzod, piszok nehéz tud lenni. Annak ellenére, hogy a tűz hatalmas volt, a fák is égtek, sikerült megakadályoznunk, hogy a lángok átterjedjenek a négy méterre lévő házra. Egy tűznél az a baj, hogy nem látsz. Brutális füst van és pára. Képzeld el, hogy beomlik a tető, annyira fel van forrósodva, hogy az összes léc, ami tartja a cserepeket, az elég. A cserepek pedig mint a pokol, annyira felhevültek, hogy pirosan világítottak. Arra a piros cserépre ráengedsz 200 l vizet, három másodperc alatt pára lesz belőle. Mintha benne lennél egy felhőben.“
„ …rossz például az, amikor megizzadsz, és bemész egy olyan helyre, ahol nagyon meleg van. Az a baj, hogy nem tudod, miről beszélek, hogy milyen érzés. Amikor vizes belülről a ruhád, átmelegszik, és az a meleg bent megmarad. Te pedig nem tudsz mit csinálni. Szinte süt belülről.“

Estére megértettem, hogy mit is takarnak igazán ezek a gondolatok. Milyen az, mikor munka közben, 30 fokban kellett viselnem a védőruházatot, hogy két kézzel bírtam csak el a feszítőszerszámot, használni egyedül, bevallom, nem is tudtam. Kipróbáltam a létrás kocsit, 40 méter magasból számomra is térkép volt a táj. Vonszoltam a vizes tömlőt, próbáltam guggolva közlekedni teljes felszerelésben, hogy elbújjak a tűz karmai elől. Amolyan 160 centis kis „tűzoltócska“ voltam.

…amit másokban lángra akarsz lobbantani

Kár is lenne üres metaforákat keresni, nem adja át azt a bizonyos életérzést. Hogy a tűzoltó nem egy közönséges, hétköznapi munka, hanem egy valódi hivatás, amelyet az együtt dobbanó szív alkot. Na, meg a bajtársiasság. Talán épp ez fogott meg engem annyira abban a bizonyos napban. Heten voltak, de nem mint a törpék, és korántsem, mint a gonoszok. Sokkal inkább, mint a hősök. Heten voltak, de egyként működtek. És én láthattam ezt, sőt, átélhettem. Valószínűleg nem is tudnak róla, milyen hatással voltak rám, hogy nélkülük ma már kevesebb lennék. A munka mellett együtt nevettünk, viccelődtünk, edzettünk és ettünk. Már van egy saját, kis zöld almával díszített kávéscsészém is náluk. A megismerés gyümölcse, egyes kultúrákban a béke, a harmónia és a teljesség jelképe, pont, mint amiket köztük éreztem.

Eljönni tőlük egy kicsit olyan volt, mint mikor hazajössz egy hibátlan és felemelő kirándulásból: az ember egy kicsit üresnek érzi magát. Így ezt a cikket elsősorban nekik ajánlom, mert általuk megismerhettem a tűzoltók valódi, kendőzetlen életét. Most már tisztán látom, hogy ők bizony nem félik a halált, hanem bátran elébe mennek.

fotó: a szerző