Az élet néha igazán morbid dolgokat képes művelni! Adott például egy szerelmes ifjú meg egy szerelmes leányzó. Kerülgetik egymást, egyre kisebb köröket róva, míg egy óvatlan pillanatban hirtelen összefonódva találják magukat. Az ifjú összeszedi bátorságát, és megkéri szíve választottjának kezét a lányka apjától, aki – mert ilyen is volt, nemcsak a negatív példa – boldogan beleegyezik. Na most. A tervek gyorsan kézzelfogható valósággá válnak: az ifjú magas cilinderben, a lányka habcsókruhában ül boldogan a hintón, ami a templom felé repíti őket. Az ifjú tűkön ül: titokban már a jövőt tervezgeti. Szíve majd kiugrik a helyéből. Úgy érzi, olyan hevesen ver, hogy még a hintó is beleremeg.

És ebben a pillanatban rá kell döbbennie, hogy a rázkódást nem az ő szíve zakatolása okozza! De nem ám! Sokkal inkább a két folyó találkozására épült város alatti geológiai folyamatok. Földrengés! Megnyílik a talaj, hatalmas krátert kreálva. S ebbe a kráterbe belezuhan a ló, magával rántva a hintót. Belezuhan a csodaszép menyasszony meg a vőlegény is.

Hogy ez valóban megesett-e, vagy a történet ezen része csak egy a számos komáromi legenda közül, már sosem derül ki. Az viszont egészen bizonyos, hogy a határ menti várost nagyon sok katasztrófa sújtotta. Földrengésből több is volt, köztük két hatalmas: ezek alig hagytak házat épen. Volt tűzvész és járvány is tizedelt. És akkor még meg sem említettük az ellenséges hadak sokaságát, amelyeknek valamiért mindig is szúrta a szemét vagy keresztezte az útját a Komáromi vár. De ha már így alakult, hát támadtak. A komáromi védő viszont hozzáedződött a megpróbáltatásokhoz: olyan erődöt hozott létre, amit sem csellel, sem erővel bevenni nem lehetett.

Szép kis tömeg gyűlt össze Szent Iván-éj előestéjén a Komáromi vár pompásan felújított, sok érdekességet és látványosságot kínáló turisztikai-információs irodája előtt. Az apropó a Vár-Lak elnevezésű rendezvény volt, mely két pólusra épült. Egyrészt a rendkívül hangulatos, nem mindennapi történetekkel, legendákkal és kiváló humorral átszőtt idegenvezetésre a Komáromi vár területén, másrészt pedig a Comorra Kamarazenekar katakomba béli koncertjére. Jómagam most az előbbiről kívánok élmény-beszámolni.

Idegenvezetőnk Nagy Angéla volt. Meggyőződésem, hogy ilyen vezetőt kívánna magának minden turistacsoport, mert – valljuk meg őszintén – olyan szöveget rittyentett, hogy a túra végén el sem akartuk engedni! Azt tartja a fáma, az élmény alapú oktatásé a jövő, mert minél érdekesebb egy előadás, minél több mindent tapasztalhat közben a hallgató, annál tisztább és maradandóbb lesz emlékezete a témában. Angélával – szinte – átéltük az egykori Komárom minden fontosabb eseményét.

Ott voltunk a földrengéseknél és a tűzvésznél is. Ott voltunk, amikor rettegni kellett a város lakosságának a tatártól. Szinte magunk előtt láttuk a török hadakat, akik megpróbálták bevenni a három oldalról vízfolyammal védett várat. Pedig a törökök fifikásak és kitartóak is voltak ám! Nemcsak szárazon próbálkoztak, hanem bevetették súlyos hajóikat is. Hiába: Komáromnál rácok is állomásoztak, akik kiváló naszádkapitányok voltak. Elképzeltem, ahogy fürge ágyúikkal pikk-pakk ementálit csináltak a török hajókból.

„A naszádok kisebb hajók voltak ugyan, mint a török hadsereg úszó szörnyei, ám épp ebben volt az erejük. Nagyszerűen és gyorsan manővereztek. Ezekkel pillanatok alatt képesek voltak megnyerni a vízi csatát, és megfordítani a hadiszerencsét”

– mesélte rendkívüli átéléssel Angéla a vár panoráma kilátójáról, ahová sötét csigalépcsőn jutottunk fel, s ahol két pad várja a vártúrán megfáradt vagy csak a tájban gyönyörködni vágyó látogatókat. Van is miben gyönyörködni! Az embertől szinte karnyújtásnyira hömpölyög a Duna, azon túl Dél-Komárom impozáns épületei. Látszik az Erzsébet híd (a legenda – egy újabb – szerint Sissy itt lépett először magyar földre, mikor Bécsből Budapestre tartott), illetve az újabb, a Monostori híd is. Az előtérben pedig a Komárom újabb kori történelmét idéző, sínen futó daruk, melyek a hajógyár egykori fénykorára utalnak.

A vártúra során megtudtuk még, micsoda remek dolog, hogy a bástyákat erős földsánccal borították, hiszen az egykori kő ágyúgolyók így nem tudtak rombolást okozni. Hallottunk arról is, hogy „Jumurdzsákék” hiába próbálták kiéheztetni a várvédőket! A legenda (hányadik már?) úgy tartja, amikor a Komáromi várban rekedt katonák már akár a füvet is megették volna éhségükben, végső elkeseredésükben a kővé keményedett, ehetetlen kenyereket dühből a várfalról a törökökre dobálták. Ők annyira meglepődtek, hogy a magyarok kenyérrel dobálják őket, hogy inkább engedtek a hideg idő taszításának, és elhagyták Komáromot. Még szép: ugyan hogyan lehetne kiéheztetni olyan népet, akinek annyi betevője van, hogy még dobálásra is futja belőle?!

Nem célom azonban, hogy minden klassz poént lelőve munkanélkülivé tegyem Angélát! Úgyhogy legyen ennyi elég a Komáromi vár történetéből – egyelőre. Kívánom mindenkinek, hogy látogasson el a városba, és vegye az irányt a Ferdinánd kapu felé. Olyan élményben lesz része, amit még sokáig felemleget! A töröknek speciel olyan volt, amit még sokáig megemlegetett.

fotó: a szerző