Az ember előítéletekkel születik. Nem tudunk tenni ellene. Van, akit tanítottak rá, hogy mások felett ítélkezzen. Van, aki élete során halmozott föl olyan rossz tapasztalatokat, melyek arra késztették, hogy inkább elzárkózzon másoktól. Azonban, ahogy én szoktamvolt mondani, nem tehetsz róla, de tehetsz ellene. S nem is kell oly sokat tennünk az előítéletek lerombolásáért, tetszenek tudni. Csupán nyitottnak kell lennünk. Nyitottnak mások kultúrájának, szokásainak, hagyományainak megismerésére. Megtudhatjuk ezáltal, hogy egy-egy viselkedési forma, vagy annak hiánya valóban hanyagság oka-e, s nem pedig valami sokkal összetettebb, lelki-testi hátrány? Nyitottnak kell lennünk arra, hogy elhiggyük, nem mindenki akar szándékosan rosszat.

Legdrágább nyájas olvasó!

A királyhelmeci összevont Speciális Alapiskola és készségfejlesztő iskola önmagában is egy nem mindennapi sikertörténet lenne, ám az ott tanuló, fejlődő diákok különleges tehetségükről tesznek tanúbizonyságot nap mint nap. A Varázskerék színjátszókör jelenlegi büszke, mosolygós tagjaival, dr. Kondor Melinda igazgatónővel, valamint Pirigyi Marica és Leczo Alexandra tanítónénikkel beszélgettem múltról, jelenről, jövőről, speciális igényekről és speciális álmokról.

A teremben körben ülünk. A gyerekek szemében izgatottságot és egy nagy adag óvakodást is látok. Jött egy idegen bácsi, aki azt akarja, hogy beszéljünk. Nem is nagyon tudják, miről meg azt se nagyon, hogy mit kellene mondaniuk. Ezek a gyerekek ugyanúgy éreznek, mint bármelyikünk, csak nehezebben tudják szavakkal kifejezni. Fizikai jelekkel alkalomadtán pedig túlságosan is. Elhangzik az első kérdésem, a kezdetek felől érdeklődöm. A csendet aztán az igazgatónő töri meg.

„Az itt jelenlévő második generációs színészpalánták nem nagyon tudják, hogyan indult el ez a kis történet, hiszen annak idején, 2015-ben teljesen más tagjai voltak a színjátszókörnek.  Az akkori tagok a „Kis kakas gyémánt félkrajcárja” mesét próbálgatták, leginkább önmaguk javára fordítva az ott tanultakat. Akkor még senki sem sejtette, hogy milyen lehetőségek és sikerek várnak a gyerekekre. Egy szép napon a színjátszókör tagjai meghívást kaptak a Latorca menti tavaszra. Még most is melengeti a szívünket az az óriási siker, ami akkor, elsőre ért minket. Versenyen kívül jelentkeztünk a Duna Menti Tavaszra, úgy voltunk vele, egy kicsit játszunk, s addig is együtt vagyunk. Hát mit ad Isten, elnyertük a Dusza István-díjat (a Duna Menti Tavasz Életműdíja – a szerk.). Díszlet nélkül adtuk elő a darabot 2015-ben, amikor a Duna Menti Tavaszon bronzsávos minősítést kaptunk. A mesevilágban maradva a következő éven a „Minden egér szereti a sajtot” című, Urbán Gyula nevét dicsérő bábfilm színpadi verzióját elevenítettük meg.” – meséli Melinda.

Végeláthatatlan sikerek

Így indult útjára a Varázskerék, mely azóta is megállíthatatlan. 2017-ben már bezsebeltek egy aranysávos minősítést és a gyerekzsűri díját is hazahozták. „Az az év különösen fontos volt, hiszen sok olyan díjat hoztunk el, mely nagy erőt adott a folytatáshoz. A zsűri díját is nekünk ítélték az „Autentikus Atmoszféra Megteremtéséért” díjat is megkaptuk. Szerencsére nem csak a Duna mentén, de itthon is nagy elismerésnek örvendenek a gyerekek. Rendszeres fellépői vagyunk a falunapoknak, különböző vásároknak. Tehetségesnek tartják őket, s s ezen mindenki meg van lepődve. Pedig a tehetség nem attól függ, kinek milyen szociális háttere van.” – mondja Marica tanító néni, aki a kezében szorongat egy papírt, melyre a sok-sok elért eredményt, díjat volt kénytelen felírni, hiszen fejből ennyi mindent képtelenség megjegyezni.

Erről a papírról olvassa a sorrendben következő sikertörténet részleteit. „A 2018-as szezonra a Rút kiskacsa feldolgozásával készültünk. Első ízben használtunk árnyjátékot, fény-és hangtechnikát. Ezen alkalommal nyertük el a Weöres Sándor Országos Gyermekszínjátszók Fesztiváljára szóló meghívásunkat, melyet Debrecenben tartottak. Még ebben az évben egy újabb áttörés volt, ugyanis első alkalommal dolgoztunk fel roma tematikájú mesét. A „Doja, a cigánytündér” váltotta a magyar népmesék feldolgozásainak sorát. Tekintve, hogy a speciális alapiskola és készségfejlesztő iskola diákjainak nagy része roma származású, ez volt az első olyan darab, ami igazán közel állt hozzájuk. Önfeledten táncoltak, énekeltek, el tudták magukat engedni. A siker ez esetben sem maradt el, külön öröm volt, hogy ezzel a mesével elnyertük a Kulturális Értékközvetítésért díjat. Akkor meghívást kaptunk a 8. Ekhós-szekér Fesztiválra Őrsújfalura. Mindez nem csak azért fontos, hogy legyen valami. A lényeg itt az, hogy a gyerekek „világot látnak”, hiszen nekik már egy szomszéd falu is nagy élmény. Hálásak vagyunk, hogy boldognak látjuk őket.”

Önmagát megújító folyamat

Az első generációs színészpalánták időközben 2023-ban elballagtak, s idénre megalakult az új brigád. Nekik már volt lehetőségük fellépni az ERASMUS+ partnereik előtt is, immáron nemzetközi szinten ismertté válva. A fiatal társasághoz fordulok hát, s kisebb-nagyobb sikerrel faggatni kezdem őket (és persze a tanítónéniket) arról, milyen a közös munka, hogy érzik magukat, mit kell tudni róluk, hogyan lettek a színjátszó csapat tagjai.

Az egyikük, Dávid, szinte alig várja, hogy megszólaljon, mintha élete legnagyobb titkát árulná el hosszú idő után, úgy tör ki belőle a mondanivalója: „A tanítónéni bejött az osztályba, és megkérdezte, hogy ki az, aki szeretne színjátszó csoportban játszani, az emelje fel a kezét! Aztán ezeket a tanítónéni felírta, mi pedig jártunk le próbálni.” A Dávid mellett ülő, rá kísértetiesen hasonlító Gergő ragadta meg a szót. „Van egy mese, amit a tanítónéni elmagyarázott, hogy miről szól. Adott nekünk egy papírt, amin szöveg volt, és azt mondta, ezt olvassuk otthon. Aztán az iskolában mindig harmadik órán jártunk le a tornaterembe próbálni, és mikor már tudtuk a szerepeket, eljöttünk például ebbe az osztályba is előadni.”

Azt pedig, hogy melyik szerepre ki a legalkalmasabb, közösen döntötték el. „Mi, a tanárok már nagyjából ismerjük a gyerekek adottságaikat, erősségeiket. Egy szerepre kiszemelünk két-három gyereket, és tartunk egy olvasópróbát. Mindenkivel elmondatjuk ugyanazt a két-három mondatot, s közösen döntjük el, kinek melyik áll jobban. S mindig igyekszünk tiszta forrásból dolgozni.” Tiszta forrásból? – kérdezek vissza, mit sem sejtvén, vajon mi rejlik e kifejezés mögött. „Azon túl, hogy magunk írjuk a forgatókönyvet, igyekszünk valós személyekre alapozni a mesében megjelenő karaktereket. Egyik volt kolléganőnk személyes ismeretségi köréből merítünk ihletet, ő mesél nekünk azokról a roma férfiakról és nőkről, akik itt éltek valamikor. Hasonló karaktereket építettük be az idei, 2024-es darabunkba, a „Tulipánná változott legény” roma tematikájú mesébe.”

S hogy kik is ezek a tiszta forrásból származó karakterek, azok is rögvest kiderültek. Dávid, aki az imént alig várta, hogy megszólalhasson, egyből részletezni kezdi szerepét: „Én voltam a vajda, akinek sok pénze volt. Nem csak azért, mert sokat keresett, hanem mert a markában tartotta azt a sok pénzt. Nem szívesen költötte el.” A sorban mellette ülő Gergő folytatja: „Én Kálmi voltam, aki nagyon szeretett kártyázni. Volt egy lányom, Paula, aki mindig rám szólt, hogy apám fog örülni, ha elszórom a pénzt. A pénzes vajda fia voltam ugyanis, így amikor elkártyáztam a pénzt, rögtön mentem is kérni tőle. A sok testvérem közül mind talált magának asszonyt, csak én, a Kálmi maradtam egyedül, mint a kisujjam, ezért elindultam asszonyt keresni. Az út során próbatételeket kellett kiállnom. Egy varjút kellett kiszabadítanom, amely beszorult a csipkés bokorba – ajándékba kaptam tőle egy tollat. Aztán egy halacska fuldoklott a víz partján, őt vissza kellett engednem, ő adott egy pikkelyt. Végül egy idős bácsival beszélgettem hosszasan, aki, amiért ilyen jóságos voltam vele, adott nekem a hajszálából. A próbatételek végén el kellett bújnom, de a hátrahagyott ajándékok segítségével megtalált az asszony.”

Az asszony pedig nem más, mint Bíborkáné lánya, akit a színjátszó csoportban Eszmeralda személyesít meg. A körben ülve lassan kezdtek a többiek is megbátorodni, így megtudtam, hogy Erika Hinda mama szerepébe bújt, aki valós személy volt, Pólyánban élt és nem oly régen hunyt el.

Hinda mama pedig a valóságban a Nyiki-Nyaka híres, királyhelmeci zenekarban játszó Oláh Dezsőnek volt az anyukája.

Tehetséges. Tényleg?

A nyelvek feloldódása után a dunaszerdahelyi élményeikről is beszámolnak nekem a gyerekek. „Nekem nagyon tetszett Dunaszerdahelyen. Az osztálytársaimmal, barátaimmal voltam, kicsit kirándultunk is, megismertem új barátokat. Nagyon szerettem, hogy szerepelhettem és táncolhattam, mindig nagyon szerettem táncolni. Jó volt ott, remélem még visszamegyünk.” – meséli Erika csillogó szemekkel. Marica tanító néni szól közbe. „Ezek a gyerekek nagyon nehezen bontakoznak ki. Őszinte leszek, féltünk, hogy miként fognak reagálni az idegen környezetre, illetve, hogy maga a környezet, az idegen gyerekek hogyan reagálnak rájuk. Hiszen, ők speciális odafigyelést igényelnek. Egyik este, mikor visszamentünk a szállásra, egy csoport idegen gyerek hozzájuk szaladt, és arra kérték őket, tanítsák meg nekik a cigány táncot. Fantasztikus volt látni, hogy semmiféle atrocitás nem érte ott őket. Nem tesznek kivételt, pedig egészséges gyerekek vannak a többi csoportokban, speciális oktatási igényű gyerekeink csak nekünk vannak.”

Kondor Melinda igazgatónő zárja a beszélgetést: „Csodálatos, hogy ezek a gyerekek tudják, mi az, ami összeköt. Bármilyen hátterűek is, ott, akkor, abban a pillanatban kortól, nemtől, hovatartozástól és szociális háttértől függetlenül összeolvadnak. Barátkoznak, szocializálódnak, érzik és éreztetik egymással azt, hogy úgy szeretik őket, ahogy vannak. Még néha meglepődnek azon, hogy ilyen fogadtatás is érheti őket, bár szerintem idővel ennek természetesnek kell lennie, az egységesség és az emberiesség jegyében.”

Az előítéletek csapdája

A történet vége természetesen happy end, ahogy annak lennie kell. Miután minden családtag megtalálta a számítását, Kálmi feleséget talált és megtanulta értékelni a pénzt, a vajda örömében szétosztotta azt a közönségnek. Szó szerint is, és átvitt értelemben is aranyeső hullott. De mi is ebből a tanulság? Mondhatnánk: ne ítélj könyvet a borítójáról. Vagy, hogy az előítélet a józan ész gőgös titkárnője.

Legdrágább nyájas olvasó! Megismerni valakit nagy munka ám. Könnyebb az emberfiának elvből, meggyőződésből elítélni és elutasítani a másikat. Csak azért, mert ezt, vagy azt hallotta, adott esetben ilyen és amolyan felületes ismeretsége van. A másik valódi megismerése azonban gyakorta elmarad, hiszen úgy vagyunk vele, nekem erről már van véleményem, minek azt megmásítani. Igen ám, csak emiatt gyakran esünk az előítéletek csapdájába. Megeshet, hogy olyan barátságoktól esünk el az eleve elutasítás okán, amilyet korábban nem tapasztaltunk. Megeshet, hogy oly módon csalódhatunk kellemesen a másikban, hogy azt öröm lesz nézni. Ha nem leszünk olyan Kálmánok, akik mernek küzdeni másokért, nem lelünk boldogságra. Vigyük ezt el magunkkal. Legyünk nyitottak, legyünk elfogadóbbak. Szeressük megismerni egymást.