Ez van! Európa-bajnokság van, és ilyenkor nincs kecmec! Mindegy, hova fordul az ember. Nem csak a tévéből, a rádióból meg az internetről áramlik szinte másodpercenként a foci. Ott van az az élelmiszerek között a bolti polcokon, a kricsmiben a sör habjában. Ott van félrecsapottan hordott sapkák sültjén, kis zászlókon az autók ablakaiban. Nincs kecmec! Amikor ebé van vagy vébé van, netalán olimpia, olyannyira az ember életének részévé válik, mint a levegővétel vagy a kávé ebéd után. Csütörtökön kora este Anglia játszott Dánia ellen. Labdazsonglőrök. Ültem a kényelmes, kipárnázott széken a teraszon, és néztem a lábmunkát: a fiatal tehetség alaposan a padlóhoz csapta a talpát, többször felugrott, tenyérrel suhintotta a bokát.

Nem, nem vagyok részeg. Még csak ittas sem. Nem voltam az tegnap este sem, miközben a két agilis csapat összecsapott a németországi gyepen. Csak éppen foci ide, EB oda akadt valami, ami képes volt elterelni a labdarúgásra kihegyezett figyelmem. Pedig rákészültem: eredeti füles korsójában gazdagon habzott előttem a pilseni, a szomszéd asztalnál ínycsiklandó pizza hirdette, hogy a konyhában gőzerővel dolgoznak az éhségűzők. Jó levegő, árnyékos védelem a forróság ellen.

Minden adott lett volna, hogy egy-egy megmozdulásnál magamból kikelve dicsérjek játékost vagy szidjak bírót. A falon magasan, de még mindig kényelmesen szemlélhetően két monitoron is követni lehetett a játékot. Lehetett volna. Ha történetesen a patinás téglafalba mélyesztett zöldes-türkizes ajtó előtt nem muzsikál az egyik legifjabb, legszimpatikusabb, legígéretesebb népi együttes: a Bagla banda.

Kozma János prímás, Méhes Mihály brácsa, Méhes Gergely nagybőgő, Tóth Bence hegedű és Pákozdi Dorina népdalénekes. Sokan, sokszor, mindenhol megírták, megfilmesítették, megénekelték már, hogy a népzenészek micsoda vidám társaság! Hogy mindig kaphatóak a tréfára, huncutságra, csibészségre. A Baglánál pedig ez hatványozottan igaz, lévén a banda tagjai tinédzserek, úgyhogy az években nem oly távoli boldog gyermekkor életérzését, vígságait, pajkosságát sem veszítették még el! Zenélés, éneklés vagy éppen tánc közben elragadóan ragyog a szemük, elbűvölő piros rózsa sejlik fel az arcukon. Csütörtök esti koncertjükre, ami a Platz. rögtönzött színpadán zajlott, az angol-dán összecsapás közben, erdélyi muzsikával készültek.

Mindenképp ejtsünk szót a helyről is, melynek valóságos szelleme van. A Platz. nem kérkedik: diszkréten megbújik egy kapualjban, mely, ha zárva van, csupán a falra erősített sörreklámmal sejteti, hogy valami jóféle van a régi ajtószárnyak mögött. Eredeti kőlépcsők, faragott vaskorlátok, gangos folyosók. Mint a régi filmekben, fotókon. Az utcafronttal egy szintben pedig téglával mesterien kirakott belső udvar, hangulatos benyílókkal, fából készült asztalokkal, székekkel, krétafestékkel.

Helyben sütött pizzák és a séf kiváló ajánlatai. Mindehhez cseh sör dukál, kiváló borászatok mesteri tételei, limonádé a kevésbé bevállalósaknak. És zene, kultúra, művészet. Mert lehet csak úgy ülni, enni, inni, esetleg beszélgetni is. De ezt az ember bárhol, bármikor meg tudja tenni. A Platz. szelleme viszont megköveteli a valami többletet. A pompás szórakozást. A maradandó emlékeket. A feledhetetlen élményeket. A pörge kalapot, mely akkor sem esik le Méhes Gergely fejéről, mikor méter magasba lendíti a lábait tánc közben. A színes, tündöklő ruhát, ami úgy áll Dorina vállán, mintha abban jött volna a világra. A vonókat, amik a nagy meleg ellenére sem fáradnak: simogatják töretlenül a húrokat, táncra csábító muzsikát szolgáltatva.

Késő este, nem sokkal éjfél előtt néztem meg a neten, hogy Anglia döntetlent játszott Dániával. Biztosan jó meccs volt, teli izgalmakkal. De foci ide, EB oda, a Platz.-béli Bagla bandát nem tudták überelni!

fotó: a szerző