Már a második napon elkezdtem gyanakodni. Lehet, hogy az 59. Jókai Napok szervezőgárdája idén kitalált egy kis újítást? Lehetséges lenne, hogy adtak egy központi témát, ami köré várták a feldolgozott drámákat? Gyorsan elvetettem az ötletet, hiszen akkor minden versenyelőadásban vissza kellett volna köszönnie a gyanúmnak, ám mégsem. Hát akkor? Lehet, hogy a színjátszócsoportok között volt valamilyen titkos megállapodás? Függöny mögött, takarásban villantott pillantás, rebegtetett kacsintás, titkos kézfogás? Gyanúm lehet, alaptalan. Lehet, hogy mégsem. Egyre többször visszaköszönt ugyanis a „mindenki egyenlő” politikai lehetetlenség a darabokban.

Gyorsan tisztázom, mielőtt még megköveznének, hogy én ennek örülök! Mindig is szerettem az elgondolkodtató műveket. A felszín alatt zajló eseményeket. S persze a felszínt is, mely – funkciójából eredően – színes, pompás, illatos meg kedves. Minden, ami elterelheti a figyelmet, ami elérheti, hogy az ember figyelme lankadjon.

Legújabb kiszemeltem, akiket árgus szemmel figyeltem játék közben, a kassai KGSzT Diákszínpad. Slawomír Mrožek Rókavadászat című drámáját adták elő. Mrožek egy kiváló lengyel író, akivel – szerintem – vele született a szatíra és a groteszk hangvétel. Néha olyan dolgokat volt képes leírni, s a leírtakat sikerre vinni, amiből az olvasónak az az erősen megalapozott gyanúja támadt, hogy az író nem normális. Hogy szépen fejezzük ki magunkat. Akiket még elkerült a lengyel irodalom eme kiemelkedő személye, illetve az ő munkássága, próbálom kicsit közelíteni a magyar irodalmon át. Mondhatjuk úgy is, hogy Mrožek a lengyel Örkény.

Ez a darab úgy teli volt szimbólumokkal, mint nagymamám túrós rétese mazsolával (nagymamám tudta, mennyire imádom a mazsolát, és a nagyik már csak ilyenek: az unokának a jóból tonnaszám). Ennél szimbolikusabbra még Ady sem produkálhatta volna! Itt minden látszott valaminek, de semmi nem az volt, aminek látszott. Adott volt egy társadalmi kaszt: a polgárság, erős szocialista vagy kommunista beütéssel. Jogot és kötelességet formálnak a vadászatra, mely korábban csak az uralkodók kiváltsága volt. Ők az új jövő, akik azonban valószínűleg a jelent sem élik túl.

Aztán adott egy szelete a múltnak: a királyi fenség. Lélekben még a régi korokban élt, amikor egyeduralkodónak számított, amíg szava parancs volt, amíg mindenki előtte hajbókolt. Nem tudja, nem akarja megszokni az új rendszert. Fölényes és kritikus vele szemben, de bátorsága nincs a nyílt szembenállásra. Aztán van a róka, aki elrabol ugyan egy kakast, de köszöni szépen, nem rágcsálná meg: neki társaság kell. Intellektuális társaság. Mivel ő nem „egy” róka. Ő „a” róka. Az utolsó. Az egyetlen. Nem csak a rókák között: az erdőben rajta kívül nincs más vad már. Kivéve az elrabolt kakast, aki ugyan házi madár, vadságát azonban nem lehet megkérdőjelezni.

Az agarak vérbeli ügynökök, véresszájú profizmussal és professzionálisan végzett könyveléssel. Senki senkinek nincs alárendelve, mindenki egyenlő, mégis mindenki tart a másiktól, egymástól, saját magától.

Egy újabb kiváló színdarab, sok nevetéssel, sok gondolattal. Sok hátsó fertályon keletkezett gyanúval és meglátással. Remek csapattal, akiken látszik a játék szeretete. És egy rókával, a legravaszabbal, aki pillanatok alatt bizonyítja, hogy vad és vadász között hajszálnyi csak a különbség, és a szerencse mindig forgandó.

fotó: a szerző