Meghúzták a Ravaszt


Már a második napon elkezdtem gyanakodni. Lehet, hogy az 59. Jókai Napok szervezőgárdája idén kitalált egy kis újítást? Lehetséges lenne, hogy adtak egy központi témát, ami köré várták a feldolgozott drámákat? Gyorsan elvetettem az ötletet, hiszen akkor minden versenyelőadásban vissza kellett volna köszönnie a gyanúmnak, ám mégsem. Hát akkor? Lehet, hogy a színjátszócsoportok között volt valamilyen titkos megállapodás? Függöny mögött, takarásban villantott pillantás, rebegtetett kacsintás, titkos kézfogás? Gyanúm lehet, alaptalan. Lehet, hogy mégsem. Egyre többször visszaköszönt ugyanis a „mindenki egyenlő” politikai lehetetlenség a darabokban.

Pompás, hosszú lábú agarak
fotó: a szerző

Gyorsan tisztázom, mielőtt még megköveznének, hogy én ennek örülök! Mindig is szerettem az elgondolkodtató műveket. A felszín alatt zajló eseményeket. S persze a felszínt is, mely – funkciójából eredően – színes, pompás, illatos meg kedves. Minden, ami elterelheti a figyelmet, ami elérheti, hogy az ember figyelme lankadjon.

Királyi fenség, kezében királlyal
fotó: a szerző

Legújabb kiszemeltem, akiket árgus szemmel figyeltem játék közben, a kassai KGSzT Diákszínpad. Slawomír Mrožek Rókavadászat című drámáját adták elő. Mrožek egy kiváló lengyel író, akivel – szerintem – vele született a szatíra és a groteszk hangvétel. Néha olyan dolgokat volt képes leírni, s a leírtakat sikerre vinni, amiből az olvasónak az az erősen megalapozott gyanúja támadt, hogy az író nem normális. Hogy szépen fejezzük ki magunkat. Akiket még elkerült a lengyel irodalom eme kiemelkedő személye, illetve az ő munkássága, próbálom kicsit közelíteni a magyar irodalmon át. Mondhatjuk úgy is, hogy Mrožek a lengyel Örkény.

Róka fogta… kakas
fotó: a szerző

Ez a darab úgy teli volt szimbólumokkal, mint nagymamám túrós rétese mazsolával (nagymamám tudta, mennyire imádom a mazsolát, és a nagyik már csak ilyenek: az unokának a jóból tonnaszám). Ennél szimbolikusabbra még Ady sem produkálhatta volna! Itt minden látszott valaminek, de semmi nem az volt, aminek látszott. Adott volt egy társadalmi kaszt: a polgárság, erős szocialista vagy kommunista beütéssel. Jogot és kötelességet formálnak a vadászatra, mely korábban csak az uralkodók kiváltsága volt. Ők az új jövő, akik azonban valószínűleg a jelent sem élik túl.

A vadászkutyák kiemelkednek fajtársaik közül
fotó: a szerző

Aztán adott egy szelete a múltnak: a királyi fenség. Lélekben még a régi korokban élt, amikor egyeduralkodónak számított, amíg szava parancs volt, amíg mindenki előtte hajbókolt. Nem tudja, nem akarja megszokni az új rendszert. Fölényes és kritikus vele szemben, de bátorsága nincs a nyílt szembenállásra. Aztán van a róka, aki elrabol ugyan egy kakast, de köszöni szépen, nem rágcsálná meg: neki társaság kell. Intellektuális társaság. Mivel ő nem „egy” róka. Ő „a” róka. Az utolsó. Az egyetlen. Nem csak a rókák között: az erdőben rajta kívül nincs más vad már. Kivéve az elrabolt kakast, aki ugyan házi madár, vadságát azonban nem lehet megkérdőjelezni.

A három társadalmi réteg
fotó: a szerző

Az agarak vérbeli ügynökök, véresszájú profizmussal és professzionálisan végzett könyveléssel. Senki senkinek nincs alárendelve, mindenki egyenlő, mégis mindenki tart a másiktól, egymástól, saját magától.

Megoldás
fotó: a szerző

Egy újabb kiváló színdarab, sok nevetéssel, sok gondolattal. Sok hátsó fertályon keletkezett gyanúval és meglátással. Remek csapattal, akiken látszik a játék szeretete. És egy rókával, a legravaszabbal, aki pillanatok alatt bizonyítja, hogy vad és vadász között hajszálnyi csak a különbség, és a szerencse mindig forgandó.

fotó: a szerző