„Csak egy méhészkalappal készültem!” – kiabál ránk már messziről a tetőtől-talpig méhészruhába öltözött Sedliak Pál. Helyszín a népviseletéről, néptáncáról, összetartó közösségéről is híres mátyusföldi község, Martos. Szűkítve: egy korabeli mezőgazdasági épületben berendezett műhely. Operatőr barátommal csupán legyintünk kedélyesen, bele sem gondolva az intelem tárgyába. Szemünket előre meresztve gyönyörködünk a fehérre meszelt fal előtt katonás sorrendbe állított, gyönyörű karamell barna kaptárakban. Könnyelműségünket semmi sem indokolja. Még a laikus figyelőnek is azonnal lejön, hogy a két városi újságíró éppen csak annyit tud a méhekről és a méhészetről, amit annak idején az iskolában megtanult. Pali pedig mesél lelkesen és kínálgatja továbbra is a hálós fejfedőt, számolgatva, hányszor, hogyan csípték már meg zümmögő kedvencei.

Méhszöktető és a garázs tuning fiókemelő

Bevallom őszintén, részemről azok a bizonyos iskolai tanulmányok, amelyek a méhekről szóltak annak idején, már réges-rég belevesztek a felhőkbe. Szinte tudatlanul szemlélődöm a szétszerelt kaptárok között, csupán annyit tudván, hogy abban laknak a méhecskék, akik serények, szorgalmasak. Ők a földi életünk biztosítói, és a kaptárok mélyéről gondos emberi kezek finom mézet emelnek ki. De hogy miből s főként hogyan lesz a cserebogár? Az már előttem igazi rejtély. Pali most épp egy lyukas szerkezetet mutat: szöktető a neve. De miért kell szöktetni a méheket? Hiszen a kaptár nyitott, ha menni akarnak, úgyis mennek. Pali nevet, és magyarázatba kezd. Itt jegyzem meg, hogy ha annak idején ő lett volna a tanárom a suliban, most egészen biztosan több dologra emlékeznék, annyira jól tálalja. A művelet lényege a mézelvétel.

Ezt lehet nagyon lassan is csinálni, füstölni, sepregetni, keretenként egyesével, kockáztatva, hogy a méhek folyton visszarepülnek. Vagy be lehet vetni a szöktetőt, ezek a kaptárfiókok közé kerülnek, olyan lyukak vannak rajta, amin a méhek csak kifelé tudnak átjutni. Eképpen a mézelvételi folyamat felgyorsul, hatékonyabbá válik. Okos, nagyon okos, hümmögök, de Pali nem hagy lehorgonyoznom a szöktetőnél, máris újabb látványosságra hívja fel a figyelmem. Kétkarú fémszerkezet, tekerhető résszel, melyet a fiókokra helyez, egy-két mozdulattal több is megemelhető egyszerre. Ahol a szükség, ott a segítség! – bólint Pali elégedetten. Szereti ezt az eszközt, amit egy barátja eszkábált számára a lakatosműhelyében.

A hatcsaládos keramikus

Sedliak Pál végzettségét tekintve keramikus. A pergető műhely polcrendszerén sorakoznak is egymás hegyén-hátán alkotásai, békésen megférve a tucatnyi üveg aranyló mézzel. Arra a kérdésre, mi lesz a kerámiákkal, nem kapok egyértelmű választ: majd valamit kitalál, ám most a méhészet élvez előnyt. Végül is mondhatjuk akár rokonszakmának is, hiszen mindkét munkában szüksége van kézügyességre, kitartásra, odafigyelésre és alázatra. Arról nem is beszélve, hogy a legszebb, legkelendőbb mézes csuprokat és kínálókat fazekasok és keramikusok alkotják már évszázadok óta. De hogyan talált rá a méz a keramikusra?

Tíz évvel ezelőtt kezdődött – meséli Pali – nagyapjának testvére volt méhész, aki idős korára már nem tudta ugyanazzal a hévvel végezni feladatát. Utódot keresett méhei mellé. Így esett a választás Sedliak Palira, aki hat családot hozott el Jókútról Martosra. Itt annyira változatos a természet, hogy a méheknek ez valóságos kánaán, emiatt nem is jár vándorolni a méhecskékkel. A méhek megszokták ezt az ékkőnek számító falucskát, nem szökdöstek haza. Mondjuk azért sem, mert öt kilométeren túlról már nem találnának eredeti otthonukba, hanem berendezkednek az új kaptárakban. Tíz év kemény munka eredménye, hogy a hat család hatvanhétre bővült, ebből harminc család termelő, a többi elsősorban szaporításra van. „Télire igyekszem negyven-ötven családra összehúzni” – mondja Pali, hozzátéve, erre azért van szükség, hogy mindenhol új anyák legyenek, hogy a család erős és életképes legyen, illetve hogy a következő évben is számíthasson tökéletes munkájukra.

A kaptár mindig él!

A méhészet nemcsak csodaszép, érdekes és értékes szakma, hanem komoly áldozatokat is kíván. Mert a méhek nem olyanok, mint a barna maci, ami őszutón bevonul a barlangjába téli álmot aludni, és ki sem jön a tavasz beköszöntéig. A méhek mindig szorgoskodnak, mindig tesznek-vesznek, állandó munkát adva ezáltal a méhésznek. „Télen természetesen nem repülnek ki” – mondja Pali.

„Ilyenkor műhelymunkát végzek: rendbe rakom a kereteket, drótozom, szegelem, fertőtlenítem a pót-kaptárakat. Fokozottan odafigyelek, nehogy rágcsáló jusson be, illetve ellenőrzöm a lepotyogott morzsákat, amelyek jelzik, van-e elegendő eleségük a méheknek. A saját maguk által begyűjtött mézzel, illetve az általam adagolt cukorsziruppal táplálkoznak télidőben. A szirupot mézzé alakítják, a mézet hővé, de a téli méheken vannak zsírtartalékok. Ilyenkor testesebbek. Ennek a plusz energiának köszönhetően tudják felnevelni az új generációt, a tavaszi méheket, amelyek elkezdenek aztán majd gyűjteni.”

Kora tavasszal kerül sor a családok takarására. Ebben az évszakban nagyon fontos, a családbővüléshez legideálisabb körülmények megteremtése.

„Ezt elsősorban melegítéssel érem el: szigetelő anyagok kerülnek a kaptárak tetejére, hiszen a hő felfelé száll, így akadályozom meg annak elillanását. Májusban következik a rajzás, ez a méhek természetes szaporodását jelenti. Több anyát nevelnek a kaptárban, s amikor ezek kikelnek, az öreg anya kirepül a méhecskékkel, új odút, új otthont keresve maguknak, ahol letelepednek.”

Az élet a kaptárban sosem áll le, a szakirodalom úgy tartja, hogy karácsony környékén az anya elkezdi lerakni a petéit, és amint virágzik már olyan növény, melyről virágport tudnak hordani, kirepülnek a méhek. Az első ilyen növény többnyire a mogyoró, az már februárban virágba borul.,

„A nektár beérkezésével a méhek elkezdik a mézet készíteni, ezután következik a munkám egyik leglátványosabb, egyben legédesebb része, a szüret, mely esetünkben a pergetést jelenti.

Utolsóként a napraforgómézet szoktam pergetni, ez leginkább július végére tehető. Augusztusban a méhek már felkészülnek a téli generációk kinevelésére. Ekkor kell a családnak a legerősebbnek lennie, hiszen a méhek ilyenkor valójában a téli túlélésre készülnek fel. Ebben a hónapban kezdem meg a méhek etetését, illetve az atkák elleni kezelésüket”

– meséli Pali, én meg azon kapom magam, hogy órákon át tudnám bámulva hallgatni.

A gondoskodó méhész küzdelme

Az atkák nagyon veszélyesek a méhekre. Egyrészt élősködnek rajtuk: elszívják az energiájukat. Másrészt sebet ejtenek a méhek testén, ami által szabad útjuk lesz a különféle vírusoknak, baktériumoknak. Emiatt akár jelentősen is gyérülhet a méhállomány. Több megoldás is van az atkák elleni védekezésre, méhésze válogatja, melyiket veti be. Léteznek különféle zoo-technikák, vegyszeres, gyógyszeres védekezési módszerek, táplálékkiegészítők.

„2020-ban úgy döntöttem, nem fogok szintetikus vegyszert használni a kaptárban, ezért oxálsav alapú szerekkel védekezek az atkák ellen. Egyelőre úgy látom, a módszerem bevált, mert a méhecskék jól viselik, hatékony. Vegyszer még maradványként sem található meg sem a viaszban, sem a mézben, ugyanis az oxálsav teljesen le tud bomlani”

– tájékoztat a méhész.

Mézédes cuvée

„Mézeim, ugyan fajtamézként is fel vannak tüntetve”, – magyarázza Pali – „de mindig meghatározom az időszakot, amikor a méhek begyűjtötték a nektárt. Három ilyen időszakot állítottam fel: a repce, az akác és a napraforgó virágzását. Természetes, hogy ezekben az időszakokban sok más növény is virágzik, ahová leszállnak a méhecskék, gyűjtenek, és mindezek keverednek a kaptárban. De az igazi fajtajelleget a fentebb említett növények virágai adják meg. A méhek rendkívül okos állatok: minimum energiából igyekeznek kihozni a maximum gyűjtést. Azokra a növényekre szállnak, melyek a legtöbb nektárt adják. A kaptárakban szabályos táncot járnak, így kommunikálva, egymás tudtára adva, hova érdemes szállni, honnan lehet a legtöbbet gyűjteni.”

Mielőtt kezd virágozni az akác, ami a méhészek körében a király kategóriának számít, Pali kipergeti a kaptárak kereteiből a bennük levő mézet. Ez ilyenkor többnyire repce, illetve a tavaszi virágméz. Ez az a bizonyos cuvée, – ahogyan a borászatból már ismerhetjük ezt a szakszót. Ugyanez természetesen a mézeknél is előfordulhat, hiszen a méhek több növény virágjára is rászállhatnak, ennek következtében a kaptárakban is gyönyörű tételek keletkeznek. Az akác többnyire egyedülálló, legalábbis május hónapban domináló, akkor többnyire csak a csipkebogyó virágzik, illetve egyes virágok, amelyekről virágport hoznak a méhek. Tavaly az időjárás elvitte az akácvirágzást, ezért meg kellet várni a hársfákat. Ezek azonban csak hozzátesznek az akácmézhez: csodálatos állagú, ízű, aromájú lett a végeredmény. Friss, üde, igazi elixír!

Mézesház

Szinte már kívánná, ugye, kedves olvasó, hogy a mézes és a ház közé odabiggyesszem a kalács szót. És akkor azonnal eszünkbe juthatna Jancsi és Juliska története a péklapáttal meg a boszorkánnyal. Boszorkányság egy kissé az is, amit Pali csinál, bár lehet, inkább művészetnek kéne nevezni. Így vagy úgy, de szenvedélyévé vált ez a gyönyörű és édes szakma. Így aztán egyáltalán nem meglepő, hogy gondolatai nagy részét már a jövő tervezgetése tölti ki. Házat épített, ahová a mézkészítés folyamatát kívánja beköltöztetni. Külön helyet kap a pergető, a fedelező asztal, lesz raktár is, ahol, remélhetőleg, roskadoznak majd a polcok az édes élettől. Ez a jövő, a jelen viszont sok-sok munkával jár, havonta a karvai Mi piacunkkal, ahol már törzsvásárlói köre van, és az égre vetett aggodalmas tekintettel, mert az időjárás a méhészetben is a fekete péter.

fotó: a szerző