Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez is egy átlagos napnak indult, hisz tudtam, hogy korántsem lesz az. Imádom ezt az érzést, a 24 óra varázsát, és a benne rejlő lehetőségeket! Bármelyik percben történhet valami, ami megváltoztatja az életem, találkozhatok valakivel, aki a mostanáig vélt eszméimet felborítja örökre. Jöhet egy pillanat, ami esélyt ad, hogy elhagyjam a berögződéseim, melyek csak hátráltatnak és boldogtalanná tesznek; egy segítség, aminek köszönhetően valóra válnak lehetetlennek tűnő álmaim, vagy csupán néhány máspodperc, mely ugyan nem teljesíti szívünk leghőbb vágyát, de feltölt, úgy igazán.

Ma résen voltam. Nem csupán kerestem, de észrevettem a mágikus pillanatokat: amikor egyenruhás hősök tucatjai küzdöttek azért, hogy megmentsék egy másik embertársuk életét. Ott voltam velük: a poros pincében, a dohos sötétségben. Benéztem az összetört autó ablakán, ahol épp a mentősök küzdöttek a test viharaival, a sérülések sokaságával. Láttam a tűzoltók verejtékes homlokát, amikor az embert próbáló szituációk ellenére, megőrizték hidegvérüket. Ott voltam, mikor a lánglovag a magasból szállt le, miközben karjaiban tartotta a riadt kis madárra emlékeztető sebesültet. Ültem szirénázó mentőautóban, fotóztam a tűzoltók menő sapkájában, ittam velük egy üvegből, és a legkisebb túlzás nélkül állíthatom, hogy velük együtt dobbant a szívem. Az ehhez hasonló momentumok bizonyítják, milyen jó is élni, hogy a világban igenis több a jó mint a rossz.

Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy főszereplőink a mai napon ugyan szívvel-lélekkel, maximális odafigyeléssel és szakmaisággal dolgoztak, de „csak“ egy gyakorlatot imitáltak. Immár 261 éve annak, hogy május 28-án, 4 perc leforgása alatt a barokk stílusú városból – Komáromból – romhalmaz lett. Az utolsó nagy földrengés ihlette meg azt a gyakorlatot, melyen részt vett a ZaMED mentőszolgálat, önkéntes és professzionális tűzoltóegységek, a komáromi Agel kórház szakemberei, a Különleges Kinológiai Mentőszolgálat, a Kék Angyal csapat, az Önkéntes Polgári Védelem és az állami-, valamint a városi rendőrség.

„A kulcs az összedolgozás, az egymás közti kommunikáció, hogy együttes erővel oldjuk meg a krízishelyzeteket; megtaláljuk a hibákat és kiküszöböljük azokat. Csapatot építsünk, egy egészként működjünk.“

– mondja az egyik mentős, miközben épp ellátja az imitált földrengés egyik áldozatát, majd szalad is tovább, hogy további sérültekkel foglalkozzon.

Ők a mi őrangyalaink. Akik éjt nappallá téve dolgoznak azon, hogy mi biztonságban érezhessük magunkat. Ők azok, akik, ha már megtörténik a baj, saját testi épségüket háttérbe szorítva, másokat mentenek meg. Szóljon ez a cikk most nekik: az egyenruhás hősöknek, az egészség és testi épség, a tűz és a rend embereinek. Szolgáljon eme írás emlékül azoknak, akik már nem térhetnek haza, mert szolgálat közben az életüket vesztették.

fotó: a szerző