Az autó hőmérője huszonöt fokot mutatott. Ezeket a hőmérőket direkt olyan helyre applikálták a karosszériában, hogy ne legyenek kitéve közvetlen napsütésnek. Tehát az árnyék hőmérsékletét mérik. Ebből következik, hogy a tűző napon – érzetre legalábbis – többnyire sokkal melegebb van. Az árnyék 25 foka verőfényben elérheti a 29-30-at is. Hogyan lehet ezt kibírni? Lehetőleg a leglengébb ruhában, strandpapucsban, kellően hűtött ital mellett. Fejünket érdemes kalappal védeni az erős sugarak ellen!

Nos, a kalap megvolt. Kiegészítette a cifra hímzésű ing, rajta fekete pruszlik. Színben egyező pantalló és keményített szárú csizma. Ebben feszítettek a férfiak. Hát a nők? Rakott szoknya, alatta több alsószoknya. Ing, kötény és szintén csizma. Idősebbek fejdísze a kendő, fiatalabbaké a színes szalagok. Hát a menyasszony? Színpompás viseletben, fején a díszes koszorú. Egyenes, kissé merev nyaktartást igényel. Akár olyan melegben is, amitől többen inkább elpillednek. Ám a menyasszonynak büszke szobornak kell lenni!

Ó, nagyon nehéz ám valamiről úgy írni, hogy egyik oldalon – szívem szerint – miden háttér-információt megosztanék, viszont semmiképp nem akarok spoilerezni. Maradok inkább a tényeknél, azzal olyan leszek, mint a lányka, aki hozott is ajándékot Mátyás királynak meg nem is. A helyszín tehát Martos, az időpont pedig május utolsó vasárnapjának délutánja. Kora délután, amikor a vasárnapi ebéd utáni sziesztának kéne következnie. Elnyúlva egy pamlagon, esetleg a fűbe terített pléden. Lábat lógatva, lazulva, lustálkodva. De – mint említettem – a helyszín Martos. Ez a kicsiny falu a Komáromi járásban ugyanaz a Felvidéknek, mint Magyarországnak Szentendre. Káprázatos kis ékszerdoboz, benne megannyi drágakővel. Martoson még a vasárnapi szieszta sem olyan, mint máshol.

„Tavaly volt negyven éve, hogy megalakult a Martosi Hagyományőrző Együttes. Ennek apropóján gondoltunk arra, hogy új koreográfiát készítünk és tanulunk be a Martosi lakodalmas bemutatására. Mi egy kis település vagyunk, nem túl nagy lélekszámmal. Természetesen Martos is megérzi mindazt, amit más községek az országban: fogyunk. A fiatalság nagy része nagy városokba megy tanulni, sokszor ott találnak párt, le is telepszenek. Ritkaság, ha van annyira erős a szülőföld szeretete, hogy hazatérnének. Viszont akik itt maradnak, akik Martost igazi otthonuknak tekintik, rájuk lehet számítani. Nagyszerű a közösség, és ez az új koreográfia ötlete is táptalajra talált bennük”

– lelkendezik Keszegh István, a község polgármestere, egyben koreográfus. Segítőivel karöltve remek csapatot verbuváltak össze. Lelkes fiatalokat és szépkorúakat. A cél mindnyájuknál ugyanaz: a martosiaktól elvárt profizmussal és lendülettel színre vinni a Martosi lakodalmast, elkápráztatva a néptáncért, néphagyományokért rajongó közönséget. Közben pedig, míg tartanak a próbák és összpontosítások, lehet beszélgetni, nosztalgiázni. Akár elmondani, kinek miért a szíve csücske ez a tündéri falucska.

De visszatérve az időponthoz: tehát vasárnap kora délután. Pontosabb helyszín a templom előtti kis játszótér, ahol már gyülekeznek a legkisebbek: lányok, fiúk vegyesen. Természetesen népviseletben. Kinyílik a templomajtó, a gyerekek befutnak. Jólesik Isten házának hűvöse. Lassan szállingóznak a nagyobb lányok, legények is, férfiak és nők. Nekik tovább tartott az öltözés. Fotókról, videó felvételekről, de akár lexikonokból is ismert viselet feszül rajtuk. Láthatólag büszkék rá, és jól érzik magukat benne még a nagy meleg ellenére is.

Amikor már mindenki bent van a templomban – most jönne az, hogy a tiszteletes felmegy a szószékre, prédikálni, de nem! – Keszegh István tanácskérőn néz Sedliak Pálra, aki a falu kiváló méhésze, ám most nem a mézcsinálás kelléktárát hozta magával, hanem másik szenvedélyének tárgyát, a fényképezőgépet.

„Az előadás egyik rendkívül látványos kísérőrésze, hogy a háttérben vetítés lesz. Vannak korabeli, körülbelül 1938-ból származó felvételeink akkori menyegzőről. Az azokon megörökített eseményeket, akár helyszíneket most felelevenítjük, mai szereplőkkel „újrajátszuk”. Emiatt nem pihen ma senki otthon, emiatt járunk helyszínről-helyszínre”

– ismerteti Keszegh István a kulisszatitkokat. A fotós pedig széket kér, szószékre lép, karzatra mászik. Irányít, utasításokat ad. Keresi és találja a leglátványosabb pillanatokat. Közben pedig együtt örül és szórakozik a hagyományőrzőkkel.

A templom után átvonulnak a tájházhoz, annak udvarán is több beállításban kattog a fényképezőgép a kissé már pihegő résztvevők között. Én meg közben csodálom a tájat: a belső kis tavacskát, víztükrében a templomtornyot. A mólót, melynek deszkái huncutul meghajlanak lábaim alatt, és a szigetecskét, mely – bár itt-ott tüskével is tarkított – rendkívül impozáns, akár tökéleset esküvői fotóhelyszín is lehetne. Csak, hogy stílusosak legyünk.

A tájház után csoportos átvonulás a rendezvényligetbe. Az idősebbek az árnyékba vonulnak, a gyermekek birtokba veszik a színpadot. Szó sincs játékról! A maguk lépéseit, koreográfiáját gyakorolják. Kell is, hiszen június 15-én bemutató. Életre kel az egyik legszebb felvidéki hagyomány, a Martosi Lakodalmas.

fotó: a szerző