Este van. Meggyújtok egy gyertyát. Kiülök az erkélyre. Valamiért egy olyan tévképzetbe kergetem magamat, hogyha az erkélyen ülök, a természetben vagyok. Végülis jó érzés ez a becsapás.

Érzem a friss növényillatot, hallom a tücskök ciripelését és miközben a gyertya lengedez szemem előtt néha felnézek magam elé. Van valami megnyugtató ebben az esti sötétségben és nem a felhős égen olykor – olykor megjelenő csillagok. Hanem az a béke, amit a csend ad, amit a sötét ad. Az emberek félnek a sötéttől. Nem feltétlenül rettegnek, de a kollektív tudattalanban van egy belső program, ami a sötétet szimbolikusan valami ősi, félelmetes dologgal azonosítja. Elmúlás? Bizonytalanság? Szorongás? Talán pontosan nem is tudjuk megmagyarázni, mégis tartunk tőle és ez az egész már gyermeki létünkben elkezdődött. A horrorfilmek, a krimik tele vannak feketeséggel. Sokunk kedvence a Harry Potter univerzuma szintén, hiszen minél előrébb járunk az időben, annál több, sötétebb filtert és utómunkát használnak a filmesek. Tudattalan. Amit nem tudunk talán az a legfélelmetesebb dolog. Az ember szereti a biztonságot, őseink is egy barlangban bújtak meg az esti sötétség elől, amelyben veszély leselkedhetett rájuk; más törzsek, vagy éjszaka élő ragadozók támadása, akik megzavarták álmukat.

Nézem a falat, ahogyan visszavetül róla a lobogó gyertyaláng képe. Ez a megnyugtató, meleg szín. Így tényleg biztonságosabb. Még megiszom a teámat, de a gyertyát nem fújom el.