Eszembe jutott egy kérdés: vajon mire gondolhatott legtöbbször Flórián László, Fiedler Viktor és Pásztor Géza? Vajon melyik otthoni kép ugorhatott be leggyakrabban? Talán a hajnali kakasszó? Az „adjon, Isten” köszöntés az utcán? A húsleves mennyei íze? A föld pora? A frissesség eső utáni illata? Talán a borocska a teraszon? A jótékony, meleg napsugár? Az ölelő karok? A gyermekzsivaj? S vajon hányszor oszlatta szét a hazagondolást a fenyegető jelen fenyegető valósága: talán soha többé nem élhetik már át ezeket újra?! Vajon hányszor markolta jeges kéz a szívüket: szorítva, fojtogatva a tény, hogy hogy egy haláltáborban élik mindennapjaikat?

Sarkig tártuk az ablakokat, beeresztve az utca morajlását és a tavaszi napsütést. Illatokat, mert a közelben már virágzik az akác és a hárs. Elfoglaltuk helyeinket, kíváncsian tekintettünk a vászon felé. Előtte az előadó, az est vendége: ifjabb Flórián László. Druszája, Stubendek László, a Komáromi Csemadok Alapszervezet elnöke emelkedett szólásra. Megpróbálta a lehetetlen: a ma gondtalanságából átkötni a történelem sötét, félelmes, gyilkos korszakára. Sikerült neki. Természetesen: sokat megélt, sokat látott ember. Sokat olvasott, sokat tanult. És talán mindig is azt remélte, hogy az emberiség van annyira okos és művelt, hogy nem követi el kétszer ugyanazt a hatalmas hibát, és nem taszítja önmagát a pusztulás szélére.

Galo Vilmos történész, muzeológus, a Duna Menti Múzeum igazgatóhelyettese vette át tőle a szót. Előbb részletesen ismertette a ifjabb Flórián László életét, pályafutását. Ebből megtudhattuk, hogy az előadó egyik fő szakmai területe a nemzetközi kapcsolatok építése körül zajlott. Ezután felhívta a közönség figyelmét egy nagyon fontos történelmi tényre. 1949 és 1951 között a mai Szlovákia területéről 2500 férfit hurcoltak el a Szovjetúnióba, a gulagra, akik nagy többsége sosem tért már haza. Holttesteik jelöletlen sírokban, családjaik, utódaik számára fellelhetetlen helyeken nyugszanak. A férfiak többsége – természetesen – magyar nemzetiségű volt. Mert mi volt akkoriban a magyar Csehszlovákiában? Háborús bűnös.

Ifjabb Flórián László a könyvét bemutatni érkezett Komáromba. „Akik túlélték a gulág poklát” alcímet viseli a kiadvány. Hogy mi a főcíme? Egy orosz mondat: „Izvenyite, agyin klop” (Elnézést, egy poloska). Az író az édesapja történetét dolgozta fel, akit többedmagával elhurcoltak. Mint akkoriban oly sokaknak mondták/hazudták, „málenkij robotra” szedték össze a férfiakat. A hozzátartozók ekkor még bizakodtak: csak pár nap az egész! Évek lettek belőle, hosszú évek, tele bizonytalansággal, reménytelenséggel. Sőt: reményvesztéssel. Hír nem érkezett az elhurcoltakról. Azt sem tudták, élnek, halnak-e? És bizony sokaknak, a jelentős többségnek soha nem adatott meg a hazatérés.

Idősebb Flórián László, Fiedler Viktor és Pásztor Géza a szerencsésebbek közé tartoztak. Akik ugyan megismerkedtek a poklok poklával, de Isten óvó keze mégis megtartotta őket az élők sorában. Megtapasztalták a szovjet karhatalom brutalitását. Rabszolgaként dolgoztak és éltek.

Óvakodtak a szavaktól, a hirtelen tettektől. Mindennapjaikat a kemény, többnyire életellenes munka tette ki. Betegségek, megaláztatás jutott osztályrészükül. Mégis kitartottak, mégis ügyeskedtek. Próbáltak élni – túlélni. Mert ők hárman mindvégig remélték, hitték, hogy újra hazakerülnek, hogy láthatják még a családjukat, hogy érezhetik a szabadságot, hogy boldogok lehetnek Isten kristálytiszta ege alatt.

Ifjabb Flórián László fennmaradt naplókból, feljegyzésekből és kitartó kutatómunkájának eredményéből szerkesztette össze a művet, ami alapolvasmány kell, hogy legyen. Mert oly sokszor hallottuk már, hogy múltunk minél jobb ismerete lehet az egyetlen kulcs, hogy a jelent égbekiáltó hibák nélkül tudjuk megélni.

Manapság olyan időket élünk, amikor fegyverropogás társul az esti meséhez, amikor fenyegetettség váltja ki a pánikrohamokat. Pedig milyen jó lenne, ugye? Mennyire jó és egyszerű lenne csak hátradőlni a füles fotelben, olvasni és felháborodni vagy elszörnyülködni. Hogy milyen rettenetes volt annó a politika! Hogy milyen vérszomjasak voltak egyes vezetők és sok-sok ember. Milyen jó lenne minderre azt mondani: ez ma már csak történelem!

De mi van akkor, ha a történelem megismétli önmagát?

fotó: a szerző