„Jó napot!” – köszön rám egy magas, hosszú hajú fiatal lány. Lemerevedem. Mondhatni: megáll bennem az ütő. Megállok én is, veszek egy mély levegőt, elszámolok háromig. Megfordulok, szemközt „jónapottal”. Közben villámgyorsan átpörgetem, mikor borotválkoztam utoljára, hogyan lőttem be a séróm, milyen ruha van rajtam. Minden oké – jön az üzenet az agyamtól – friss vagyok, fiatalos, szám sarkában csibészes mosollyal, szememben tűzzel. „Tessék?” – kérdezem. „Magázódunk?” – már támadok. „Csak jól nevelt vagyok!” – jön a válasz, kacagva. Egy jól nevelt művész – könyvelem el magamban, tudva, hogy felnő majd a kis hölgy, és akkor olyan lesz, mint mindenki, aki alkotással foglalkozik: bohém és szerencsére tegeződő.

Másodszor ünnepeltük a májust Bokroson. Ezen a mesebeli tanyán, ahol a levegő annyira friss és tartalmas, hogy szinte már a belélegzésével is jóllakna az ember. Feltéve, ha nem tudná, milyen mennyei étkek készülnek a konyhán! Mármint a panzió konyháján, ami Bokrosnak, a tanyának egy látványos szegmense. A tanyának, ahol elsősorban mezőgazdasággal foglalkoznak: zöldséget, gyümölcsöt termesztenek, befőznek, csomagolnak, illetve – szerencsére – állatból is van jó néhány.

„Az egyik pajtában tájházat rendeztünk be. Nemcsak a korabeli családi házak berendezéseit mutatjuk meg, hanem egy kovácsműhelyt is sikerült kialakítani”

– mesélte Sámson Enikő tulajdonos, aki immáron második alkalommal adott otthont a Levél Kedvesemnek ifjúsági havilap (nem csak fiataloknak!) táborának. Nem akármilyen csapat verbuválódott össze!

Ott volt a főszerkesztő – Saláth Richárd –, aki egykori párjának írta az újság legelső számát, a prototípust, s aztán a későbbi példányok hozták el számára élete szerelmét, gyermekei édesanyját.

Eljött a szöszi lány, akit oly sokáig néztem, míg rájöttem: Király Lindára hasonlít. Dúdolhatnékom támadt, mikor ellibbent mellettem. Megérkezett a prózával most először próbálkozó vagány pesti csaj. Senki, soha nem tudná őt úgy leírni, olyan képekkel, színekkel és formákkal, mint az érte rajongó falatnyi gekkója (ez egy gyíkfajta, amit sokan csak képeken látunk, jobb esetben üvegbúra alatt, ha vándorkiállítás érkezik a településre).

Megjelent a néptáncos, aki filmkritikákkal kezdett a Levél Kedvesemnek hasábjain, mára már krimit ír, őrült fordulatokkal. Akadt egy festő is, aki eleinte azt hitte, eltévedt. De gyorsan megtalálta a hangját, ecset helyet tollat ragadott, úgy festett vallomásszagú rímeket. Mindenképp említést érdemel a dalszöveget írt lány, aki engedett a csábításnak, és kieresztette érzéki hangját, bemutatva elképzeléseit. Ő egyébként tetőtől-talpig mosoly! Kiváló energiák áradnak belőle. Többször eszembe jutott már, hogy szembesítem őt a világutáló pesszimistákkal: fürödjenek a fényében, jót tenne nekik.

Aztán ott volt a füleki lány. Akinél mindegy, hogy egy túra viszontagságait veti-e papírra, egy máltai képeslapot vagy éppen a visszhang eredetét, mert szavai mindig simogatnak. Ott volt még a pedagógus, aki az utolsó pillanatban is kételkedett abban, helye van-e a táborban? Remélhetőleg sikerült meggyőzni, hogy nagyon is. Aztán a tini, aki még csak szárnyait próbálgatja, de máris aranyból van a tolla és a hangja is. Színésznő lesz tán, ha felnő.

Eljött a csinos, magas nő, aki állítása szerint már nagymama, de képtelenség, hiszen harmincnyolcnak néz ki! Az írónő, akinek stílusáról Dickens jutott eszembe, és hagytam, hadd ringasson mesébe felolvasása közben. És ott volt az író is, megjelent már két vagy három kötete. Jött, látott, hazament. Nem engedte, hogy belelássunk a lapjaiba.

Aztán ott voltak, akik támogatták a tábort. Sámson Enikő házigazdaként, és a különlegesebb kívánságok teljesítőjeként is. Zalaba Zsuzsa és Nyers Gyula, akik több szálon kötődnek az újsághoz. Előbbi hangüzenetet küldött, mert egy lábtörés ágyhoz köti. Utóbbi videóval köszönt be, külföldről. A vállalat nem engedte a testét határokon átszárnyalni, így csak lélekben volt a táborlakókkal.

Ifjabb Batta György újságíró, aki, ahogyan tavaly, idén is oroszlánrészt vállalt a témák kidolgozásában, mentorálásban. Kren Arnold, akitől a mindenféle technikai segítség érkezik és Kiss Gábor „Gibbó”, a híres-hírhedt fotóművész. Most nem hozta a fényképezőjét, ellenben felolvasta egy művét, mellyel elrepített bennünket Nápolyba, taliánná váltunk néhány perc erejéig.

Rengeteg élmény, érzés, gondolat fért bele az idei Levél Kedvesemnek táborba. Hogy lehet-e fokozni? Hát, ilyen csapattal és ilyen háttérrel – ahogy mondani szokás – határ a csillagos ég! Hopp, most jut eszembe, kihagytam egy résztvevőt a felsorolásból: saját magamat. Akinek a Levél Kedvesemnek életcélt adott. Munkára vágytam, hivatást kaptam. Utat kerestem, pályával ajándékozott meg. Megmutatta nekem, hogy az írás szerelem és szenvedély. Időtlen és sosem enyhül!

fotó: a szerző