Figyelmeztetés a 1047 008-6 Taurusnak! A Szurdok alagútban a sínek állapota miatt sebességkorlátozás: 30 km/h! Fiúk, vigyázzatok, mert a talpfák rögzítőcsavarjai lazák. A társaság már jelezte a cserét, de lassú az ügyintézés.
Üzenet a központnak: nemcsak a Szurdokban lazák a csavarok, de már az alagút bejárata előtti ezer méteres szakaszon is. A mozdony a jelzett sebességkorlátozás betartásával is megfeküdt. A mozdonyvezető és a gépész dolgoznak a megoldáson, de gépi segítségre lesz szükség! Sürgős!
A fentebbi szöveg természetesen csak fickó. Vagyis, ahogy vesszük. Mivel a Komáromi Vasútmodellezők terepasztalán valóban befutott egy Taurus az alagútba, és valóban elakadt. A terepasztal egyik végében támaszkodó úriember átkiabált a túlsó oldalra, ahol társa gombokkal és karokkal irányított egyszerre négy-öt vonatot.
„Baj van az alagútnál! Kilóg a farod.”
Az irányító megpróbálkozott egy újraindítással. Klasszikus: kikapcsolta az épp futó vonatot, majd újra áram alá helyezte, hátha csak a vezeték nem közvetítették megfelelően a parancsot. Ám a Taurus meg sem mozdult. Én pedig arra gondoltam, nem szeretnék most a mozdony vontatta személykocsik egyikében ücsörögni. Mert az alagút, ahogy a nevéből is következtetni lehet rá, hegyes, sziklás terepen rejtette a vasutat. Mellette mindkét oldalról mély szakadék. A vonat pedig nem mozdul, és egyértelműen nem a gép hibájából. Akkor csak egyetlen lehetőség maradt: az egyik kerék nincs a sínen!
Alig pár hete olvastam ki Moldova Györgytől az „Akit a mozdony füstje megcsapott” című, rendkívül olvasmányos dokumentumregényt. Úgyhogy a vasúti fogalmakkal, vonatok neveivel, képességeivel, vágányok, pályák hibáival, mondhatni, némileg tisztában vagyok. Ha csak egy kerék is elhagyja a sínt, halmozottan megnő a kisiklás kockázata. Ilyen esetekben csak az azonnali, gyors és erős műszaki beavatkozás tud segíteni.
De, ahogyan azt már említettem, ez az egész probléma – szerencsére – nem a való világban történt. Terepasztal esetében pedig a hibaelhárítás jár ugyan némi vesződséggel: be kell mászni az asztal alá, négykézláb egészen odáig, ahol az adott probléma keletkezett. Akkor aztán alulról helyre lehet tenni a vonatot és a pályát egyaránt.
S történt mindez Komáromban, a komáromi vasútállomás első vágányán, ahová a Komáromi Napok fesztivál keretében betolták a négytengelyes vasúti kocsiban kialakított terepasztalt, a vonatok szerelmeseinek nagy örömére. Egy egész országrész látható volt a modellben. Voltak falvak és városok. Hegyek, dombok, síkságok. Erdők, tavak és folyók. Rendkívüli alapossággal kidolgozott részletek. Vonatra várakozók bőrönddel, babakocsival. Kirándulók, akik integetnek a vonatnak. Házaikban vacsorázók vagy tévét nézők. Díszkivilágítás a város főterén és az állomások vágányai között.
És természetesen sok-sok mozdony és kocsi. Felismerni nehéz lenne őket, mert ahhoz már talán tényleg vasutasnak, de legalábbis a vonatok megszállottjának kéne lenni, de vonatos fekete péter kártya alapján – amit a börzsönyi kisvasúton vettem – próbáltam mégis belőni. Felismerni véltem egy Taurust, egy Nohabot, mintha M61-est is láttam volna, de lehet, ez már csak vágyálom volt, mivel ez az egyik nagy kedvencem.
Ott suhant a Metrans mozdonya, ugyanúgy, ahogyan a való életben is befut naponta a gép, maga után húzva a konténerekkel megpakolt kocsikat. Talán jól láttam a Gigantot és a 754-et is? Tovább kellett volna maradnom, hogy megbizonyosodjam róla. De ha tovább maradok, akkor már nagyon csúnyán néztek volna rám az utánam érkezett látogatók. Mivel a sétálófolyosó egy emberesre szűkült, így bizony haladni kellett a bámészkodással is. A kocsi előterében szuveníreket lehetett vásárolni: modelleket, kártyákat, képeslapokat, kitűzőket.
De rossz volt kilépni a kocsiból, vissza a valóságba! Maradtam volna még inkább álmodozni, ott ültem volna mégis az elakadt Taurus egyik kocsijában, egyre nagyobb pánikban, reménykedve, hogy akiket a mozdony füstje megcsapott, képesek biztonságban hazavinni a szerelvényt.
fotó: a szerző