Így hívták a szabadságot annál a magyarországi intézménynél, ahol talán három éven át dolgoztam. Édes mindegy volt, hogy az illető épp Miamiban sütteti-e a hátsóját, esetleg pincetúrát tart Badacsonyban, vagy csak otthon festi újra a kerítést, ha kérte és megkapta, akkor lett neki egy hét vagy tíz nap évi rendese. Mi meg ezt vártuk már január elseje óta! Mikor lesz már évi rendes? Visszaszámoltuk a napokat, jó hogy centit nem vágtunk, mint anno a sorkatonák. Mert mindegy volt, hogy lebarnulva és kipihenten tértünk-e vissza vagy fáradtan és összetörten. Az évi rendes felért egy karácsonyi ajándékkal. Akár egy kisebb lottónyereménnyel. Olyasmivel, amire az ember azt mondja: emiatt érdemes gürizni hónapokon át. Emiatt el lehet viselni a mókuskereket meg a bárgyú közegeket.

Ahogy ücsörögtem a Borozó bárpultjánál, és figyeltem körülöttem az egyre magasabb hangulatba emelkedő fiatalokat, azonnal az évi rendes ugrott be. Mivel semmi extra nem történt az Európa-udvarbeli szórakozóhelyen, csak egy táncház. Amolyan hagyományos, Borozós. Olyan évi rendes. Amiről már mindenki megszokta, hogy van, és ha van, akkor az jó. Más nem is lehet. Hogy mi predesztinálja erre? Egyszerű: a Borozóban van. Ez kicsit olyan, tudom, mint Párizst látni, és meghalni. Amíg valaki nem járt a francia fővárosban, nem szívta magába, nem élte át, addig fogalma sem lehet e mondás valós tartalmáról. Aki még nem volt táncházban a Borozóban, nem érti, nem tudja, de nem is értheti, nem is tudhatja, miért mondom azt, hogy sikerre ítélt történet.

Ülök a bárpultnál, fröccsöt iszom, egészen pontosan viceházmestert. Gyengébbek kedvéért ez 2 dl bor (részemről fehér száraz) és 3 dl szóda. Krúdy Gyula leintene, talán ki is röhögne. Hja, kérem, nem mindenki bír úgy hörpinteni, mint eme irodalmi gasztrobubus, akiről nem akármilyen keverési arányt neveztek el. A Krúdy-fröccs, kérem alássan, 9 dl bor és egy deci szódavíz. Ez utóbbi már csak azért kellett, írja Krúdy, aki imádta a velős pirítóst, hogy valami kicsit szétcsapja az ember szájában a ragadós velőt.

Tehát szopogatom a magam viceházmesterét (vállalva, hogy papírkutya vagyok), szemezek a sarokasztalon tornyosuló hagymás zsíros deszkákkal és paradicsomos kenyerekkel, közben csörgetem az érméket a zsebemben. Jó vagyok még egy-két körre – számolgatom, mivel a Borozóban legendásan jó áron mérik a hegy levét. Ahogyan a hangulatot is, ami nemcsak az asztaloknál, a teraszon, a tánctérben nyilvánul meg, hanem a pult mögött is. Fogalmam sincs, honnan vadásszák le a tulajok ezeket a fiatal pincéreket, de látszik rajtuk, hogy fesztiválrajongó partiarcok, akiket nem kell noszogatni, hogy benne legyenek a minden jóban. Mindenkit ismernek, mindenkivel pacsiznak, és egyáltalán nem lepődnek meg – velem ellentétben –, mikor egy lányok csapata kissé félszegen kéri ki a fejenkénti két jégert.

A zenészek – a Figur Népzenei Tanfolyam tanárai és résztvevői rázendítettek. Előbb még csak énekhangok válaszolgattak rá a táncosok asztalától. Utána azonban már nem lehet tovább csak dobolni a sarokkal, fel kell állni, és odavágni a cipőtalpat, hogy érezze a kő, ki a király a kocsmában!

Mellettem a pultnál pedig előkerül a zseton, megér egy fröccsöt vagy sört vagy kofolát (Borozóban? Táncházkor? Kofolát?). De jó! Nekem miért nincs zsetonom? Gyors és lelombozó a válasz: nem vagyok résztvevője a Figurnak, nem hegedülök, nem brácsázom, nem bőgőzöm, de még csak nem is énekelek. Az otthoni, zuhany alatti Bagossy-utánzás elcsukló, álmos hangon nem számít. Legalábbis nem jár érte zseton. Ami – ahogy kiderül – pókerpénzből lett egy kis nyomdatechnika segítségével átalakítva.

Közben már pörög a tánc, egyre gyorsabb az ütem, egyre pirosabbak az arcok. Egyre csillogóbbak a szemek, egyre nagyobbak a mosolyok, hangosabbak a kacagások. Gyűlnek a zsetonok, nekem meg egyre kevesebb érme akad a kezembe a zsebemben. Hogy miért nem táncolok? Mert a táncom ugyanolyan utánzó, mint a hangom. Sem zseton, sem dicséret nem jár érte. Többnyire még megtűrés sem. Ám a hangulaton osztozok! Köszöngetek én is jobbra-balra, pacsizok, mint a pultban a pincérek. Jól érzem magam, képes lennék itt ücsörögni kivilágos kivirradtig!

De nem lehet. Mert egyszer minden jó véget ér. Az évi rendes is. Még jó, hogy évente többször is rendes a rendes.

fotó: a szerző