„És ha gyermeked azt kérdezné, miért vagy büszke rá, hogy miért szebb e táj bárminél, tanítsd meg neki holt költőink énekét, hogy miért él bennünk a hűség a síron túl is még!” Oly csodálatos a magyar nyelv! Dráfi Mátyás színekkel mutatott rá meg formákkal. Játszott ezzel a fantasztikus eleggyel térben és időben. A történelem nagyjait hívta tanúbizonyságot tenni: mit jelent a magyar nyelv? Vajon mi teszi egyedivé és varázslatossá? Talán a tizennégy magánhangzó? Ezek követik a napszakokat: minél világosabb van, annál magasabb hangok helyezkednek el a fényt jelképező kifejezésekben, a szürkület pedig egyre csak mélyül. Vagy a formai, tartalmi változatosság? Miért ez az a nyelv, melyen a világ legtöbb poétája sírta el bánatát, kiáltotta boldogságát, féltette hazáját vagy vallotta szerelmét?

Dráfi Mátyásnak igaza van: óvnunk, s egyben minél többet kell használnunk nemzeti kincsünket: magyar anyanyelvünket! Mert minden ma divatos angol kifejezésnek van magyar megfelelője! És hangsúlyozzunk megfelelően! „Itt élned, halnod kell!” – mondja Vörösmarty, talán nem is sejtve, hogy évszázad és évtizedek múltán a Felvidéken megváltozik majd a hangsúly: itt kell élned, halnod, ó magyar!

A magyar költészet napja megihlette az Ógyallai Csemadok Alapszervezetet. Időt s fáradtságot nem kímélve olyan pompás megemlékezést szerveztek e neves emléknap kapcsán, mely átívelte a régiók határait. Ógyalla, Izsa, Komárom, Kalász, Marcelháza, Ímely, Naszvad, Negyed, Vágfarkasd, sőt még Alsóbod egy-egy előadója vagy csoportja is örömmel tett eleget a gyallai felkérésnek, és töltötte vasárnap délutánját a csillagvizsgálójáról és sörgyáráról híres Komáromi járásbeli városkának kultúrházában.

Töltötte idejét – mondom, de persze jelenlétük sokkal többet jelentett ennél. Együtt ünnepelték közönségükkel a csodálatos magyar nyelvet, a magyar költészetet, amivel minden érzést és gondolatot a legszínesebben lehet kifejezni.

A költészet napi rendezvényt az ógyallai Veszelei Gyula nyitotta, saját versét elszavalva.

„Bátran kijelenthetem, hogy miután évekig tanulmányoztam a magyar nyelvet, meggyőződésemmé vált: ha a magyar lett volna az anyanyelvem, az életművem sokkal értékesebb lett volna.”

– citálta sir George Bernard Shaw szavait Dráfi Mátyás, Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, érdemes művész. Idézetekkel, költeményekkel, sőt még egy népdallal is igyekezett felhívni a publikum figyelmét anyanyelvünk sokszínűségére és hatalmas értékére.

Az izsai Sámson Gizella a „Repülj, madár, repülj” című népdallal és „A halálba táncoltatott lány” népballadával szórakoztatta az egybegyűlteket. Utána a kalászi Gyepes Lajos szavalta el Sajó Sándortól a Magyarnak lenni című költeményt.

Bitter Karolinát nem hiszem, hogy be kéne mutatni. Sokan hallottunk már róla, izgultunk érte az Ipolyi Arnold Népmesemondó Versenyen vagy ámulhattunk szavalatain a Tompa Mihály Országos Vers- és Prózamondó Verseny fordulóiban. A néhány éve még aprócska kislány gyönyörű ifjú hölggyé cseperedett. Kissé mélyült a hangja is, és hatalmasra nőtt a szíve, lelke. Petőfi Sándortól a Magyar vagyok című verset szavalta, könnyekig meghatva a közönséget.

A Nefelejcs Hagyományőrző Népdalcsoport Alsóbodokról érkezett. A Nyitrához közeli települést, illetve annak környékét manapság már egyre gyakrabban nevezik szórványnak – a magyar nyelv használatának tekintetében. Éppen ezért is volt megragadó gyönyörű népviseletbe öltözött fiatal lányok előadása. Ifjúságukkal, jókedvükkel, tüzükkel hirdették, hogy bár egyre kevesebb a vidékükön a magyar, akik vannak, ők viszont igazi kemény mag, generációkon át küzdenek a megmaradásért, nyelvünk, kultúránk, hagyományaink ápolásáért.

Az ógyallai Feszty Árpád Alapiskola és Óvoda Színjátszó Köre irodalmi kisszínpaddal készült, őket az ímelyi Wittich Terézia követte, Mátyás király Gömörben című népmeséjét előadva.

Az ógyallai Irodalmi- és Daloskör a magyar nemzeti összetartozást hirdető és erősítő dalokkal érkezett, többek között a magyar turisztika egyik legjobb kampányfilmjének betétdalával, a Csézy által énekelt Ez az otthonunk című dallal.

A naszvadi Mécsvirág Irodalomkör Wass Albert egyik remekművét, a Háromféle magyar című írását prezentálta, a marcelházi Fodros Menyecskekórus pedig citerakísérettel népdalokat énekelt. A vágfarkasdi Restár János és Restár Judit Kosztolányi Dezső egy-egy művét adták elő.

„A költészet az Istentiszteletben nyeri el legszebb küldetését”

– hangsúlyozta Józsa Attila, ógyallai esperesplébános, majd megáldotta a rendezvényt, annak szervezőit és résztvevőit, majd Zsapka Katalin, a Csemadok Ógyallai Alapszervezetének elnöke emléklapokkal ajándékozta meg a fellépőket. Az esemény zárásaként a résztvevők közösen elénekelték a Felvidéki Himnuszt.

fotó: a szerző

címfotó: a Fodros Menyecskekórus Marcelházáról